A Népszabadság kórházi viszonyait ecsetelő cikkéhez[1] friss személyes élményeink adalékként:

Márc. 11-ikén, vasárnap érkeztünk Berlinből Budapestre: magam egy hétre, lányom féléves isztanbuli ösztöndíja színhelye felé átutazóban másfél napra. A dolgok aztán másként alakultak.

Zsófi hétfőre virrradó éjjel rosszul lett. Vagy ételmérgezést kapott az esti éttermi vacsora kétes ízű desszertjétől vagy valami más, hasonló tünetekkel járó fertőzés ütött ki rajta, minden esetre bekerült a Szent László Kórházba. A beutalás körülményeit, majd a kórházi barakkok közti bóklászást – a beutaló orvos tanácsára mentő helyett a taxit választottuk – nem ecsetelem. Végeredmény: bár ½ 10-kor hívtam az ügyeletet, szenvedő csemetém már d.u. ½ 3-ra ágyhoz is jutott.

A fertőző osztályon – ahová különben legnagyobb meglepetésemre bárki besétálhat – megkérdezték, hogy hoztunk-e evőeszközt, poharat, bögrét. (Törülközőt még csak kölcsönvettem a szállodából, de az előbbiek szükségessége fel sem ötlött bennem.) Minden esetre hozzak WC-papírt, – mondták – meg buborékmentes ásványvizet, sós ropit és banánt. További másfél óra alatt mindezt beszereztem.

Közben kiderült, hogy nemcsak a papír hiányzik, a látogató-WC-n ajtókilincs sincs. Szent László nevéhez híven sikerült vizet fakasztanom, de midőn kinyitottam a mosdókagyló fölötti vízcsapot, a szökőkút elárasztott mindent a plafontól a padlóig, ugyanis a kifolyót valaki letörte.

A főorvosnő nem vitette át a beteget a vizsgálóba (talán nincs is), hanem a kórteremben nézte meg, miután engem, az anyát kidobott a szobából. (Az másik két fekvő idegen szobatárs maradhatott.) Később udvarias hangon igyekeztem tájékozódni a főorvos asszonynál, hogy mire számíthatunk, hisz Zsófinak másnapra szólt a repjegye Isztanbulba, amit még aznap át kellett tetetnem valamilyen reális időpontra. A reakcióból érződött az okvetetlenkedő rokonok sarokbaszorításának többévtizedes gyakorlata – megértettem, hogy zavaró tényezőnek és nem egyenrangú partnernek tekint.

A szomszéd ágyban fekvö 77 éves, 120 kilós hölgyet, akinek vastagbél-problámái voltak, pelenkázni kellett. A személyzet szidta szegényt, hogy miért hivogatja őket folyton, mikor még nincs elég tele a pelenka! Ezek után a néni nem merte megnyomni a csengőt, így végül Zsófi hívta a nővért, amikor már elviselhetetlen volt a bűz a szobában. Szóltak, hogy rögtön, majd eltelt egy óra, mire tisztába tették szerencsétlent. Kicserélték ugyan a pelenkát, de nem pucolták le a hölgy hátsófelét.

A művelet közben, mintha csak maguk közt lennének, az egyik éjszakás nővér a másikhoz a paciensek fülehallatára: "Elviselhetetlen az a banya a 232-ben, döglene már meg végre!"

Mert nem tudott felülni, az ápolónő a pelenkázott betegnek a gyógyszeradagot direkt a szájába tette, majd ugyanezzel a kézzel nyújtotta Zsófinak az övét. Gyermekem tiltakozott. Ugyan nagyon tiszteli Kati nénit, de mégsem tudja, hogy mennyire fertőző, vagyis a maga részéröl ragaszkodik a steril gyógyszer-adagoláshoz. A nővér szó nélkül hozott neki másikat.

A kórházi étkezés is érdekes: reggelire 2 db zsemle + 1 szelet parizer vaj nélkül, este 4-5 szelet olaszszalámi – minden nélkül. (?) Ja, hát tette volna el magának a reggeli egyik zsemlét, az volt a napi fejadag – hangzott a válasz. Ebédre zsíros menzakoszt – mintha egységes lenne, függetlenül attól, hogy ki miért fekszik ott.

Másnap többeket néven szólítottak, hogy öltözzenek és álljanak sorba a folyósón. Mint a börtönben. Csak a 3. kérdésre derült ki, hogy EKG-ra kell menniük. (Az minek egy bélfertözésnél?) Sorbaállították a delikvenseket, akik között volt 39°C fölötti lázzal szédelgő és egy terhes anya is. Majd le a teherliften, be egy rabszállító kocsi jellegű, ablaktakan, kiszuperált mentőautóba, amelyben még eredeti volt a berendezés: 1 betegágy és 2 hely a kisérőknek. Az ágyra leültettek négy beteget, további egyet-egyet az ülésekre. A hepehupákon át mindenki dülöngélt, egymásnak verték a fejüket. (Hogy kinek volt és milyen fertőző baja, az persze ismeretlen.) Kiszállították az EKG-s barakk előtt és beterelték őket: "Álljanak sorba a fal mellett!" (Akárcsak géppuska-sortűzre várva.) A folyósón se szék, se pad. Senki, a lázas sem tudott leülni. Itt kellett várni, míg az előző transzport összes emberén elvégezték a vizsgálatot és az új fuvar betegei egyenként sorra kerülhettek.

Zsófinál elromlott az EKG nyomtatója. Az aszisztens dühös lett. Zsófi szólt, hogy szerinte a papírkazetta elmozdult a helyéről. A munkatárs ráförmedt: "Mit szól bele?! Talán ért hozzá? Nézze mozdulatlanul a plafont, különben ...!" Majd valahogy mégiscsak lett EKG –a papírtartó láthatólag visszakerült a helyére. Semmi elnézést, igaza volt, köszönöm – no comment. Az embernek a koncentrációs táborokról szóló filmek jutnak eszébe.

Zsófi második napon jobban lett és harmadnapra kiszabadult a gulagból.

Hab a tortán, hogy végül nem derült ki semi, mert a barakkok között elveszett a székletminta, így az ok-okozati összefüggésből csak az utóbbi világos. A reálisan létező mai magyar egészségügy Árpádházi alegységében történt megmerítkezés egyetlen, bizonyíthatóan hasznos eleme az infúzió volt, ami valóban segítette a folyadékháztartás helyreállítását.

Egy egyébként egészséges fiatal három napot persze bárhol guggolva is kibír. A környezettanulmány pedig határozottan hasznos: ha eddig nem tudta volna, most már biztosan látja, hogy mennyivel jobb dolog otthon, Németországban betegnek lenni.

Nem, most ne tessék nekem azzal jönni, hogy nincs pénz! Az ágazat rossz anyagi helyzete közismert. A hangnem ettől még lehetne emberi. Az ugyanis nem kerül semmibe. Ami a jóléti szintkülönbségen túl szemetszúr, az az évszázadok óta beidegződött és rég idejétmúlt szemlélet, miszerint az orvos és kórházi személyzet megannyi félisten fehérben, a beteg pedig nekik kiszolgáltatott, gyámolatlan kiskorú. Ennek a viszonynak sürgősen véget kellene vetni és ez szerintem nem pénzkérdés.

[1] http://nol.hu/belfold/20120319-haborus_helyzet_a_korhazakban

Némethonban a születésnap szent dolog, azt mindenki nagy erőbedobással ünnepli, ezen alkalomból kötelező boldognak lenni. Különösen a kerek évforulókon dívik a méghangosabb csinnadratta, amit a magam részéről immár 36. éve növekvő idegenkedéssel figyelek. Úgy vélem, amúgy igazán integráltnak vagyok mondható, a nyelven túl elsajátítottam mindenféle errefelé honos szokást, de a helyi folklór születésnapi tradíciójába még ennyi idő után sem tudok belenyugodni.

Olyan kultúrkörben születtem, ahol nem illett egy nőtől megkérdezni, hogy hány éves, a kor és annak múlása fölött elegánsan elsiklottunk. Következésképp a születésnapokat családi belügynek tekintettük, nyilvánosan azokat csak a 18-ikig, majd 80 fölött ültük meg. Emlékszem, egyszer anyámnak osztrák barátai – honnan tudták meg, ma sem világos – táviratban gratuláltak kerek születésnapjára. Fel volt háborodva. „Hát most mit szólsz?! És ezt még le is írják! Mármint, hogy 70!” A szám látványa felborzolta a lelkivilágát.

Valahogy én is így vagyok. Már maga az apropó, a szokás érthetetlen. Születésünkrül ugyanis egyáltalán nem tehetünk, ez nem saját teljesítmény. Hamár, akkor inkább az anyának, a szülőknek kellene gratulálni, ami meg is történik, bár többnyire csak egyszer, az elején. Továbbá több évtizede semmi örömkeltőt nem találok abban, hogy öregszem. Ezt, bár tény, nem tartom személyes teljesítménynek, amire olyan büszke lehet az ember. A családtagaimtól persze elvárom, hogy megemlékezzenek rólam, de kívülállóknál nem szeretem, ha az idő múlására emlékeztetnek. Különösen érthetetlen számomra, hogyan tudnak mások nő létükre a kerek mérföldköveknek örülni, mi több, azt nagy dobra verve ünnepelni! Pl. egyik itteni hölgyismerősöm büszkén mondta: „Dieses Jahr habe ich genullt!” ... Hm ... Én inkább letagadnám és elbújnék – gondoltam.

Személyes problémám a 30-iknál kezdődött. Először éreztem úgy, hogy szürnyű: végetért az ifjúság. Nevetségesnek tűnhet, de a harminc okozta sokkon lelkileg mindmáig nem sikerült túltennem magam. Azóta kétszer annyi idő telt el. Mindvégig igyekeztem titokban tartani, sem cégen, sem a baráti körön belül soha nem ünnepeltem, az ideirányuló kisérleteket csírájában elfojtottam. De a facebook-nak hála mára minden nyilvános, így idén összes eddigi mértéket túlszárnyaló gratulációözön árasztott el – a banktól a kozmetikusig, 42 éve nem látott osztálytárstól a véletlen albán utcai ismeretségig. Ez egyenesen feldühített.

De hogyhogy csak engem? Ha mást nem, akkor nyilván bennem van a hiba, hisz mindenki jószándékú, a gratulánsok kedveskedni akarnak nekem. Miért nem tudok ennek örülni?

Egy véletlen folytán rájöttem, hogy azért nem, mert a mai napon  leértékelődtem. Mint biztos forrásból megtudtam, Mózes 3. könyvében az áll, hogy a hatvan éves nőt csak 10 sekelért lehetett eladni, a hatvan évesnél fiatalabbakat pedig 40 sekelért lehetett kapni.

Az árkülönbségen túl figyeljünk a nüanszra: az időstől már a biblikus korban igyekeztek megszabadulni, míg a fiatalabbra volt/van kereslet. A vízválasztó a hatvan. Akkor minek is kellene most örülnöm?

Fenti eszmefuttatásomat felolvastam véreimnek. Épp ott tartottam, hogy már 10 sekelért se kell, amikor felkiáltottak: „De hisz nem is eladó! Sem tízért, sem negyvenért. Megtartjuk!” Ha más nem, ez azért bíztató. :)

avagy

Megkezdődött a karácsonyi boldog békés várakozás ideje

Az online-vásárlás hip, online-aukciók méghipebbek. Worldwide óriási üzleti sikertörténet az ebay. Nem is értem, hogy-hogy nincs még Magyarországon, helyette létezik a vatera, ami ... De nem ez a témám.

Szóval online aukció – ezúttal idén a legszeriőzebb berlini napilapnál is, mintegy a karácsonyi üzletet fellendítendő. A "Der Tagesspiegel" vasárnapi számának 84 oldalas melléklete 1053 terméket és/vagy szolgáltatást ajánl 1,- € kikiáltási áron. Szerepel ezek között wellness-hétvége, design brilliánsgyűrű, luxus fehérnemű, szórakoztató elektronika, tengeri hajóút, szóval mindenféle, amire a csordulásig telített világban, ha szüksége nem is, de vágya támadhat a felső középosztálybeli olvasónak. Minden ajánlat tartalmaz egy-egy sorszámot, fényképet, csábítóan vonzó, vagyis igénykeltő termékleírást, valamint tájékoztatásul a cikk kereskedelmi árát.

A 80. oldalon 1023-as kód alatt a következőre bukkantam – és mindenki kap tőlem egy aranyozott karácsonyi pirospontot (metallic de lux kivitelben ), aki a leírás alapján kitalálja, hogy miről van szó:

“Varilux Ipseo New Edition eyecode Gleitsicht

Das erste Gleitsichtglas, das Ihre individuelle Sehstrategie sowie die persönlichen Tragebedingungen im Glasdesign berücksichtigt. Sehkomfort in neuer Perfektion mit integrierten Bildstabilisator und eyecode. Edel vergütet, leicht und dünn. Kereskedelmi ár: 1.142,- €“ (A helyesírási hibákra most ne fókuszáljunk.)

De várj, megpróbálom magyarul: A cikk neve az a neve, azt nem lehet / nem kell fordítani. Tovább:“Az első multifokális üveg, amely az üvegdesign területén tekintetbe veszi az Ön egyedi látás-stratégiáját és hordási feltételeit. Látáskomfort új perfekcióban integrált képstabilizátorral és eyecode-dal. Nemesen minősített, könnyű és vékony.“

O.K., én látom a fényképet is, így elárulom, különben nem fair a játszma: egy szemüvegről van szó.

Igen. Én is így voltam vele első olvasásra. Aztán többször is nekifutottam a különben áttekinthető hosszúságú és egyszerű szerkezetű mondatokban megfogalmazott szövegnek, de az sem segített sokat.

Bár multifokális szemüvegem több éve van, még mindig nem tudom, hogy mi a látásstratégia és azt sem, hogy rendelkezem-e én ilyesmivel. Látáskomfortomról sem tudnék így hirtelen nyilatkozni. Az üvegdesign az üvegre és nem a keretre vonatkozik. Namost a szemüvegnek a dizájnolt keret adja meg a divatos pluszt. Tehát a keret. De milyen dizájn lehet az üvegen, ami  láthatatlan, mert többnyire szintelen és átlátszó?

A hordási feltétel fogalmával sem igen tudok mit kezdeni. Pl. víz alatt/felett? A „Bedingung“ körülményt és kondíciót is jelent. Vagyis hogy hidegben, kabátban vagy nyáron? Esetleg látástól mikulásig, vagy csak pl. színházban? Netán ki van e fizetve vagy hitelben?

Vajon mi lehet a képstabilizátor, amit integráltak? Az eyecode-on már nem is töröm a fejem, az nyilván valami nyúinglisül megnevezett szolgáltatás, amit szintén nem értek. (De ma már a telefonszámlámat sem értem, pedig aránylag jól tudok angolul – ezt csak zárjelben.) És ha eddig is volt perfekció, akkor minek egy újabb? Belátom, ez már a kákán is csomókeresés.

Az utolsó mondattal németül is gondban vagyok. Kétféle dolgot jelenthet: egyrészt monetáris értelemben a számla úri módon máris rendezve. Ez akár meg is felelhet a körülményeknek, mert ha hosszú licit után, pl. sikerülne mondjuk, potom 25,- €-ért megkapni azt a csodaszemüveget, aminek az ára a drága belvárosi optikusnál 1.142,- €, (amit az újabban módfelett spórolós betegbiztosító nem-igen térít), akkor a különbözetet valaki úri módon átvállalta. De azt gondolom, hogy itt inkább valami üvegbevonatról lehet szó, ami megnemesíti a már alapállásban is drága lencsét mégjobb minőséget kölcsönözvén annak – vagy legalábbis mint igéret a mégnemesebb minőséget sugallja.

Bárhogy is legyen, nekem nagyon imponál a dolog. Pláne, ha a stratégia és a képstabilizálás után még meg is mondaná nekem ez a Varilux csoda, hogy a látottakról mit gondoljak, hovatovább azt meg is fogalmazná, leírná, következtetéseket vonna le, stb., nos, akkor még a bolti árat is megérné. Egy eyecode meg mindig jól jöhet, bármit is légyen ez – avagy inglisül, whatever it means.

U.I. Közben gugliztam: ez valami high-tech csudaszemüveg, ami egy beépített minichip (ez az eyecode) segítségével reagál a fejmozgásra és annak megfelelően fókuszálja az szemüveglencsét. Háááát ... biztos. Hogyan is tudtam eddig enélkül élni?! Ámbár az emberiség tízezer évig is elvegetált mobiltelefon nélkül, ami ma egyszerűen nélkülözhetetlen. Így akár, ...

Megkésett beszámoló a 20. nemzeti ünnepnap alkalmából

Délelőtt meghallgattam az ünnepi megemlékezést, amit idén Brémából közvetítettek. Volt ott minden: üdvözlet az űrből (a space shuttle valamelyik részét egy ottani intézetben, az ESA-ban gyártották), integrációs zenekar (a szellemi- és mozgássérültek integrációs oktatási rendszerének Bréma az úttörője), az újsütetű államelnök debütáló beszéde (az iszlámot egy rangra emelte a kereszténységgel és a zsidó vallással, mármint a német mindennapokban betöltött fontosságát illetően – sajtó ezt elismeréssel méltatta), stb. Más műsorokban a nap folyamán megszólaltattak egyesülési szakértőket (megmagyarázták, hogy miért volt ez nagyszerű nekünk és másoknak), vizsgálták a külföld visszhangját (pl. Párizsban a német egyesülést úgy ünnepelték, mintha egy francia nemzeti eseményről lenne szó).  Másszóval a kerek évfordulónak megadták a módját, ahogy ez errefelé szokás.

(Nota bene, a “Der Spiegel” hetilap a múlt héten tárta elénk az egyesülést megelőző, az összeurópai szinpad hátterében folyt nemzetközi politikai harcokat, intrikákat. Megtudtuk, hogy a dolog legnagyobb ellenzői Mitterand és Maggie Thatcher voltak. Kohl az Euro németországi mielőbbi bevezetésének igéretével tudta csak leszerelni a francia ellenállást. Gorbacsovot az egyesült Németországból kiinduló potenciálisan erőfölény és annak veszélye nem igazán érdekelte, az USA-t szintén nem.)

Szemben egyes vélekedésekkel október 3-ikán nem az NDK megszűnését, hanem az egyesülést ünnepeljük. Az akkori jólhangzó politikai szlogenek, úgymint:

„Wächst zusammen, was zusammengehört"  (Összenő, ami összetartozik)

"Blühende Landschaften" (Virágzó tájak)

„Abbau der Mauer in den Köpfen“ (a fejekben lévő falak lebontása)

ésatöbbi, azóta elhíresültek, mert a valóság azért ennél lényegesen józanabb. Tény, hogy a történelmi jelentőség iránt ez a nagyon is földön járó nép kevéssé fogékony. Inkább érdekli anyagi jóléte, biztonsága, stb.

A nyugatiak úgy érzik, hogy nem kaptak semmit, csak fizetnek azóta is, a keletiek pedig a hajdan szuggerált igéret ellenére nem élnek olyan jól, mint 89 előtt a nyugatiak. Az egyesült összlancsaft sehogy sem borult virágba. Bár politikailag az egyesülés nyilvánvalóan összeurópai történelmi mérföldkő, mi több, az egyesült Németország bebizonyította, semmilyen háborús veszélyt nem gerjeszt, nincsenek hegemonikus törekvései és inkább az európai egység kegföbb motorja. A német lakosság jelentős része azonban a számára ebből adódó konkrét helyzetet, annak eredményét nem feltétlenül pozitívan éli meg. A fennkölt és elvont fogalmak, sokak számára nem konzumálhatók, nem hasznosíthatók, nem válthatók aprópénzre a mindennapi életben. Mindezt itt sarkítva mondom, de a fentiek tükrözik a közvélekedést.

Úgyhogy a vasárnapi 20. évforoduló inkább egy felülről kikényszerített örömünnep volt, bár minden hullámhosszon mindenféle szempontból a legkülönbözőbb szakemberek elmondták, hogy 20 év távlatából miért nagyszerű mégis a dolog. De az ünnepi hangulat … hogy is mondjam ... korlátozott. Itt már rég nincsenek szent nemzeti eszmék, amelyek hiányát nem fájlalja senki – talán azért is, mert az átlagos német pátoszigény kisebb, mint pl. a Kárpátmedencében.

A Maxim Gorki Theater (MGT)a német egyesülés 20. évfordulójára a fentiekkel teljes összhangban egy erre az alkalomra készült összeállítással emlékezett „Blühende Landschaften“ címmel. A cím utalás Helmuth Kohl hajdani víziószerű igéretére, amit különböző alkalmakkor azóta is rendszeresen idéznek – elsősorban negatív konnotációban. Így az előadás eleve nem sugallt valami felemelőt, ünnepélyest, hisz az ismétlődő nyilvános politikai vállveregetés ellenére – mint már említettem – a kisember által a mindennapokban érzékelhető eredmény nem-igen ad okot erre.

Az összeállítás 3 színpadon párhuzamosan játszott 7 rövid műből állott: nagyrészt  az utóbbi fél évszázad németnyelvű szerzőinek egy-egy regényéből kivonatolt irodalmi szövegek szcénikus felolvasása. Az utolsó pedig egy, szólásmondásokból és idézetekből összeállított groteszk “Nem olyan ünnep, mint más   -    revüprojekt a német ünneplési kultúráról” címmel. Ez utóbbi szerintem túl hosszúra nyúlt hellyel-közzel gusztustalan részletekkel, mégis magjában sok igazságot tartalmazó ötlettel találta fején a szöget a "tipikus német" hivatalos és privát ünneplési szokásokat illetően. Ehhez a szerző felhasznált korábbi és aktuálpolitikai idézeteket, továbbá felvonultatta és kifigurázta az összes lehetséges mai klisét.

Facit: Miután a lancsaftok nem virágzanak, sőt, egyetlen pozitív kicsengésű vagy csak ünnepélyes epizód sem fordult elő az est folyamán. Igaz, a hétböl max. négyet tudott a publikum megnézni, így meglehet, hogy nekem Brinkmanntól Bachmannig a legpesszimistábbakat sikerült kiválasztanom. Ámbár Heinrich Böll „Katharina Blum“-ja sem egy vidám történet, akárcsak Peter Licht Esszéje sem, „A 3. évezred küszöbén“ – ezeket nem láttam. Mégis úgy tartalmilag mint szinházi teljesítményként kiváló este volt: már a Bachmann-adaptáció miatt megérte elmenni.

Nem minden tetszett a közönségnek, különösen az utolsó groteszk nem. Mint ahogyan nekem sem. Semmi bajom a társadalomkritikus hangvétellel, a szentté merevedett rituálék pellengérre állításával. Amit nem szeretek, az a nyílt színi szexuális aktus és az élelmiszerrel való dobálózás. Akkor sem, ha ezek az eszközök olyan nagyságok rendezési koncepciójának voltak alkotó elemei, mint a nemrég elhunyt nagy tehetségű Christoph Schlingensief. Mindezek ellenére nem jutna eszembe a MGT művészeti vezetőjét nemzetellenes “Nestbeschmutzer”-nak nevezni, mint ahogyan a publikumban senkinek sem. Itt ugyanis egyenesen erénynek tartják a szembenézést, az össznemzeti önkritikát. Legföljebb annak kifejezési módjáról lehet vitatkozni.

Íródott okt. 4-ikén, de valamiért eddig nem tettem fel.

Mert házunk műemlékvédelem alatt áll, néhány éve cégünk a tetőtérben  elhelyezkedő irodahelységeinkben műszakilag komplikált, vagyis meglehetősen drága klímaberendezési rendszer felszereltetésére kényszerült. A szállító azóta bennünket VIP-kuncsaftként tart nyilván. Erre utal, hogy meghívást kaptunk a kivitelező karácsonyi ünnepére (Weihnachtsfeier), ami a 4. Ádventet megelőző pénteken és szombaton zajlott. A cég udvarán, dermesztő hidegben, „Kaffee & Kuchen“ címszó alatt lehetett/kellett sramlizene mellett forraltbort inni egy csomó számunkra ismeretlen egyéb ügyféllel együtt. Az esemény lényege a klimás cég karácsonyi ajándéka: ügyfelenként egy – a cég profiljára jellemző módon mélyhűtött – liba.

Egy ilyen esemény évvégi bokros teendőink mellett számomra úgy időben mint egyáltalán komoly megpróbáltatás. És mivel nem vagyok hajlandó egy gondot okozó ajándékért szenvedni, eszem ágában sem volt elmenni. De nem úgy a férjem, aki, bár ő sem lelkesedett a körülményekért, ráadásul abszolút absztinens és a sramlizenét sem szereti, mégis elment. A teremtés rám jutó koronája szerint ugyanis ajándékot visszautasítani nem illik, lemondani pedig valamiről, ami ingyen jár, az vétek, mi több, hiba lenne!

Ebben a kérdésben világok választanak el bennünket egymástól. Engem gyakorlati szempontok vezéreltek: Ugyan mi a fenét kezdenék egy ilyen döggel az ünnepek előtt öt perccel, mikor mi a karácsonyt rendszeresen Budapesten töltjük?!

Először arra gondoltam, hogy magunkkal vihetnénk, de ettől elálltam. A tömött liba hazájában, ugye, mégsem sérthetem meg véreimet egy lengyel import madárral?! Különben is, mi van akkor, ha nincs olyan jól megpucolva – és ez nagyon valószínű – , mint az otthoni őstermelőknél kaphatóak? Nyilván a mája sem akkora ... Szóval nem. Dühösen bevágtam a madarat a mélyhűtőbe. Miután egy ötkilós szárnyas nemcsak nehéz, de sok helyet is foglal, a bevágás nem igaz: örültem, hogy be tudtam gyömöszölni – és abban a pillanatban nem izgatott, hogy ezzel mindössze elnapoltam a gondot – majd elutaztunk Magyarországra.

Visszatértünk után, de még Szilveszter előtt férjem előhozta a mélyhűtőben lapuló lehetőséget – szerintem inkább problémát. Nyeltem egyet, majd úgy döntöttem, hogy körtelefonnal oldom meg a gondot: sürgős baráti segítségnyújtásra szólítottam fel szomszédainkat, amelyben a feladat egy újévi liba elpuszítása. A karácsonyi kulináris túlterheltség ellenére önfeláldozóan segítettek és én azt hittem, hogy ezzel az ügynek egyszer s mindenkorra vége.

Tévedtem. Tavaly ismét kaptunk egy libát. Ezúttal a Szilvesztert is Budapesten töltöttük, utána pedig nem volt kedvem ilyen kalóradúsan folytatni az évet. Madarunk elfoglalta az egyetlen mélyhűtő legalsó fiókját. Tartósan. Közben folyamatosan bosszankodtam, hogy nem tudom betenni, amit be kellene. Így telt el a tavasz, meg a nyár és lassan az ősz is. Nemrég eszembejutott, hogy ez többszörösen helytelen. Egyrészt az elfoglalt fiók miatt, másrészről pedig azért évekig mégsem tartható a hús a fagyasztóban minőségi deficit nélkül. A legerősebb mozgatóerő a félelem volt: hamarosan ismét kezdődik az áldott békés várakozás ideje és ez meghozhatja a következő libát. Ehhez képest eltörpült az érv, hogy emberemlékezet óta nem járt nálunk vendég. Gyanús minden esetre, hogy huzamosabb ideje senki nem hív bennünket, ergo mindenki másnak én vagyok adósa egy vacsorameghívással. És mert épp végetért az ablakok hőszigetelése, vagyis ismét élhetően otthonos a ház és pont nem utazom sehová, így hirtelen elhatározással libaügyileg spontán előrehoztam a Márton-napot.

Előszedtem a család kedvenc szakácskönyvét, ami megérne egy külön történetet. (Házasságunk elején férjem elvitt a hagyományos „Grüne Woche“ agrár- és élelmiszervásárra. A nézelődés közben – nyilván nem minden célzó szándék nélkül – megajándokozott egy ott felfedezett középkori vagy inkább reneszánsz receptkönyvvel, melynek címe „Wie man eyn teutsches Mannsbild bey Kräften hält“ (Hogyan kell egy német férfit erőben tartani). Ha ma ránézek, mármint életem párjára, ez, azt hiszem, végül is sikerült. ;)

Egyszóval a fentiből kiválasztottam és elkészítettem az fahéjas almával, körtével töltött majorannás libát, hozzá volt még vöröskáposzta szintén reneszánsz módra almával, áfonyával, fahéj-szekfűszeggel, birs-zselével, tejszínnel, további köretként szalvétás zsemlegombóccal (isssssteni!). Akit érdekel, a recepteket külön megadhatom. De tudni kell, hogy ez a celebrált gyünyörűség az összes ma rendelkezésre álló modern konyhatechnika és segédeszköz mellett is egy kb. ötórás projekt. A vendégek és a ház ura szerint megérte. Hogy is van ez a mondás a kibiccel? ;)

Nem azért, de másnap a posta “Alle Jahre wieder …”, a közismert német karácsonyi ének mottójával meghozta az idei libával egybekötött meghívást. Ezek szerint jövőre is van esélyünk. ;)

Mottó:

Nem ez a legnagyobb baj, de jellemző

A külképviseleteken történő választás magyar változata meglehetősen macerás, továbbá fölöttébb költséges, és mint olyan, az európai gyakorlattól távolálló.

Sokáig nem éreztem lelki szükségét annak, hogy beleszóljak az szülőhazám sorsába, idén azonban elhatároztam, hogy élek alkotmányos jogommal. Az alábbi honlapról[i] megtudtam, hogy mit kell tennem. Lényegesnek tartottam, hogy minden lépést pontosan betartsak, elkerülendő, hogy egy esetleges formális hiba miatt lemaradjak erről a számomra idén kiemelkedően fontos eseményről. Le- és kitöltöttem a kérvény megfelelő, hivatalos nyomtatványát, majd hirtelen tanácstalan lettem. A tájékoztató azt írja ugyanis, hogy azt személyre szólóan (?) az illetékes választási iroda elnökének – más bekezdés szerint a kerületi önkormányzat jegyzőjének (vagy ez automatikusan ugyanaz a személy lenne?) – kell címeznem és ajánlott levélben (?) elküldenem március 19-ig. Nem-igen értem, hogy egy elvben automatikus, de mindenképpen  bürokratikus ügyhöz miért kellene név szerint ismernem a kerületi jegyzőt, aki feltételezhetőleg amúgy sem fog személyesen foglalkozni az én kérvényemmel, de nem ez az első meglepő nüánsz a magyar mindennapokban.

Kb. másfél  órámba telt annak telefonon történő kiderítése, hogy számomra ki az illetékes és a II. Kerületi Önkormányzat melyik irodacímén. Arról nem is panaszkodom, hogy a vezetékes vonal hol foglalt, hol ezt hallom: ... „ebben az esetben nyomja meg a négyes gombot, ... ha, akkor a 99-est”, majd semmi. Az viszont kimondottan váratlanul ért, hogy az Országos Választási Iroda Választási Információs Szolgálatának hivatalosan közzétett  másik telefonszámán a következőt közölte velem az automata: „Ön nem jogosult a megadott szám hívására.” Paff. Ez a fordulat már önmagában ellentmondás. De mi az, hogy nem vagyok jogosult?! Tegyük fel, hogy a 40-es előhívószám, pl. anyagi okokból külfödről nem hívható – csak hogy egy lehetséges magyarázatot találjak önmagam számára. Ez egy dolog. De hogy ne lennék  jogosult tárcsázni a lakossági információ hivatalosan közzétett, ... egyáltalán, bármilyen telefonszámot?! Olyan létetzik, hogy regisztrálás nélkül nem léphetek be egy idegen honlapra, más folyószámlájára, stb. De itt sem a cím „felhívásának”, hanem a tartalomhoz való hozzáférésnek jogosultságát kérdőjelezi meg a mindenkori rendszer. Hogyan lehetséges, hogy 20 évvel a rendszerváltás után a fenti fogalmazás abszurditásán nem ütközik meg senki?!

Meglepetéssel fogadtam továbbá, hogy kérvényem felől döntenek, majd annak eredményét velem írásban közlik. Rendelkezhettem afelől, hogy az eredményt hová kérem postázni. Ezek szerint a külföldön történő szavazás nem jár alanyi jogon, kérésemet akár el is utasíthatják.

Sebaj, a mesterségesen keltett nehézségeket leküzdöttem, kinyomoztam, megcímeztem és ajánlottan feladtam. Az egyebeken pedig túltettem magam. Miután a sima levél a tapsztalatok alapján két nap alatt ér Budapestre, feltételeztem, hogy ebben az esetben négy nap feltétlenül elegendő. Némi nyugtalansággal töltött ugyan el, hogy nem kaptam semmilyen visszaigazolást, de az előzmények után ez nem lepett meg. Minden esetre vasárnap elmentem a követségre.

A szavazás lebonyolítását nem a külképviselet alkalmazottai végzik, hanem egy Magyarországról erre az alkalomra ideutazott szavazóbizottság. Ezen felül a pártoknak jogukban áll minde helyszínre egy-egy ellenőrt küldeni. Berlinben a FIDESZ élt ezzel a lehetőséggel. A teremben három szavazóbiztos és a követség egyik alkalmazottja fogadott. További három követségi munkatárs engedett be, ill. ki, kisért fel a liften, egyengette utunkat a lépcsőházban.  A FIDESZ megfigyelőjét nem volt alkalmunk megismerni, mert látogatásunk idején vasárnap déletőtt épp a húsvéti szentmisén tartózkodott.  Félelmem beigazolódott, nem álltam a névjegyzékben: sem én, sem Zsófi lányom, akinek kérvényét a magaméval együtt postáztam. Ezt a tényt a szavazóbizottság egy külön erre a célra lefektetett íven rögzítette. Míg ezen bosszankodtunk, akadt egy harmadik sorstársunk is.

Közben megtudtam, hogy a Berlinbe bejelentkezett – és visszaigazolt – 279 fő leszavaztatására három szavazóbiztost és egy pártellenőrt, vagyis 4, azaz négy főt delegált valamilyen formában a magyar állam. A dolog világszerte összesen csaknem kilencezer[ii] magyar állampolgárt érint, akik a 85 erre illetékes külképviseleten két fordulóban szavazhatnak és akikből az első fordulóban mintegy hatezren éltek a lehetőséggel.  Ha jól számolok, akkor ez 4 x 2 x 85 = 680x repjegy + minimum 2-szeri napidíj + szállás, továbbá egyéb, otthoni szervezési költség. Olvastam, hogy a legutóbbi választásnál ez a procedúra az országnak hétszáz millió adóforintjába került!? Nincs itt valami aránytévesztés?

Csak összehasonlításként: a 80 milliós Németországban ilyen nincs, ehelyett bevett gyakorlat a levélben történő választás. Bárki élhet vele, aki nem tud vagy nem akar személyesen szavazni. Az értesítő hátoldalán alapállásban nyomtatott kérvényt talál a polgár, amelyet kitöltve elküldhet a szintén előrenyomtatott címre – esetemben (a Budapestnél nagyságrenddel nagyobb) Berlin egyetlen központi választási irodájához. A szavazópolgár postafordultával megkapja mindazon választási papírokat, amelyeket különben a voks személyes leadása esetén a helyszínen nyomnának a kezébe, és amelyeket útmutatás alapján kitöltve, mindenféle nehezítő tényező (pl. névreszóló ajánlott levél) nélkül visszaküldhet. Ennyi. Ez az államnak esetenként 1,45 € bélyegköltségbe, ill. a borítékolással járó időbe kerül. Utóbbi tudomásom szerint belefér az adminisztráció normál munkaidejébe.

P.S: Az, hogy végül összes erőfeszítésem ellenére nem szavazhattam, mérhetetlenül bosszant. (Még gondolkodom, hogy utánanyomozzak-e, vajon mikor is kézbesítették ki az ajánlott levelemet. Ha mégis időben, az utólag nem változtatna az eredményen.) Ezek után, ha konzekvens akarnék lenni, akár át is ruccanhatnék a jövő hétvégén Budapestre választani, ami végül a problémamegoldás eredményesebb változata lenne. Ellenben az azzal járó felhajtás az én büdzsémhez képest aránytalan.

[i] http://www.valasztas.hu/hu/parval2010/index.html

[ii] http://mti.hu/cikk/470016/

Már több mint egy éve küzdöttem visszatérő eperohamokkal, ill. a közbeeső időben ellenük. A háziorvosnő mielőbbi operációs javaslatának dacára sokáig bíztam természtgyógyász öko-bio-homeo-...- stb. ideológiai alapokon álló jóakaróim ellentippjében és egy ideig egy speciális, az Internetről is letölthető természetbarát kőelhajtó diétával kúráltam magam. Ez  azonban

• ad1 macerás
• ad2 elhajtja ugyan a köveket, de azok visszanőnek
• ad3 az éppen ezért ismétlendő procedúra sem leányálom.

Végül a legutóbbi és leghevesebb kólika után novemberben úgy döntöttem, hogy mégis kés alá fekszem. Többszöri ide-oda után optimális időpontként január 11-ikét és a lakhelyünkhöz legközelebb eső Humboldt kórházat választottam.

Hétfőn reggel bementem, ahol az ambulancián elvégezték a szükséges előzetest (vérvétel, ultrahang, stb.). Egyben a fogaimon található koronákig bezárólag minden esetlegesen fontos részletre kiterjedően kikérdeztek: allergiáimról, egyéb érzékenységeimről, a családban előfordult korábbi ilyen-olyan betegségekről, ..., (halálom eletén boncolhatnak-e és kit értesítsenek, hogyha, ... stb.). Összesen 4 kérdőívet kellett kitöltenem különös tekintettel az altatóorvos, a sebész, a diétás nővér, az utókezelő és az ég tudja, hogy még milyen egészségügyi szakember számára releváns részletekkel. Majd aznapra hazaküldtek, hogy visszarendeljenek végérvényesen másnap, kedden tizenegyre.

Kedden kettőkor elvégeztek rajtam egy ú.n. "kulcslyuk-operációt", vagyis teljes narkózis mellett  4 lyukat fúrtak belém és eltávolították az epehólyagot a bennelévő kövekkel. Aki nem ismerné: a minimál invazív eljárás (vágás helyett lyukasztás) jóvoltából nincsenek varratok, az egész gyors = majdnem ambuláns = normál esetben 3-4 nap. A később elmondottak alapján nálam minden komplikációmentesen zajlott. Pénteken hazaengedtek. Azóta gyűjtöm az erőmet és azt gondolom, hogy egy héten belül már teljesen rendben leszek. Egyben mindenkinek köszönöm a szíves érdeklődést.

Megvallom, berlini 35 évem alatt csak egyszer kerültem kórházba, éspedig közel 26 éve Zsófi születésekor, de az köztudottan nem betegség. Maga a kórház érdekes hely. Alább csak szakmai megfigyeléseimről számolok be, az ott nyerhető pszichológiai és szociális tanulságokra nem kívánok kitérni.

Az előkészített, majd a sebész által konkrét időre "rendelt" delikvenst a fertőtlenítő "zsilipelés" után egy előszobába tolják, amelyből a Humboldt-ban 3-4 van egymás mellett és ahol az előaltatás történik. Innen egy lengőajtó vezet az operációs szentélybe, ami valójában egy nagyüzemi csarnok. Egy félreértés folytán a vártnál előbb jutottam el az előszobáig, amikor is kiderült, hogy engem nem "rendelt meg" senki. (A lengőajtó túlfelén a futószalag foglalt volt: nemrég kezték meg egy másik munkadarab szerelését, amire/akire két lengés között rövid rálátásom nyílt.)

A műtős kellő humorral nyomozott egy darabig megrendelőm után, amin magamnak is nevetni kellett: A szóhasználat filmélményeim nyilvános házait juttatta eszembe, ahol a vendég a foyerban választ a kínálatból, majd a megrendelt hölgyet a megfelelő szobába küldik. Igaz, itt semmilyen erotikát nem sikerült felfedeznem: sem a saját személyes, anyaszült pucér helyzetemben, sem a potenciális "megrendelők" oldalán. Ezzel szemben egy apróság viszont a szülészetre emlékeztetett: a jobb csuklómra ráerősítettek egy műanyag "karkötőt" a nevemmel – gondolom, hogy össze ne keveredjenek a megrendelések. Vitás helyzetben ugyanis a paciens közlékenységére aligha építhetnek a narkózis miatt. Mégis csak jól szervezettek – vagy csak előrelátóak? Minden esetre van itt gyakorlat – gondoltam. Miután tisztáztuk, hogy momentán senkinek nem kellek, visszatoltak az osztályra.

Addig is vicces volt látni, hogy az OP egy nagytermes szerelőcsarnok, ahol egymás mellett zsinórban, szinte futószalagon dologoznak - kommersz rádiózene mellett.  Ez utóbbi meglepett, noha logikus: ami velem csak egyszer esik meg az életben, az a  szakembereknek mindennapi többórás – hovatovább unalomig ismert – rutin. Végül miért is ne? A fodrásznál vagy az önkormányzati félfogadáskor is szól a rádió. Igaz, ott sem szeretem a kereskedelmi adókat és hamár, itt minimum Mozartot várnék. (Kimondottan passzolna Carl Ditters von Dittersdorf „Doktor und Apotheker” c. vígoperája.) Ámbár a zenei választék alacsony színvonala végül nem sokáig zavart ;) ...

Magáról a lényegről sajnos nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Vagyis jelen bár igen, de nem magamnál.

A kórházzal különben nagyon elégedett vagyok: rendkívül készséges mindenki a főorvostól a takarítónőig bezárólag. Abszolút tisztaság, igyekezet és odafigyelés. Érzékelhető az osztályon uralkodó jó hangulat, egyes nővérek a tanulóidejük óta, 22 éve dologoznak itt folyamatosan nagy odaadás mellett. Látni lehet, hogy munkájukat a betegekért folytatott szolgálatként fogják fel, hivatásnak tekintik. (Csak megjegyzem, Németországban nincs borravaló. Számla van a szolgáltatás mértékének megfelelően, amit a biztosító a biztosítás mértékének megfelelően fizet.) Jól szervezett az ápolás: pl. a főnővér reggelente a másnapi menüt (értsd: közepes hosszúságú, individuális listát) minden betegnek egyenként elmondja és a kiválasztott részleteket bepötyögi a handheld-kompjúterébe. Ennek megfelelően a személyenként különböző koszt tálcán szervírozva érkezik – ellenőrzésképp a részletek papíron tételesen kinyomtatva szintén a tálcán – naponta háromszor.

Minden szobának saját fürdőszobája van tussal, WC-vel és két mosdókagylóval, továbbá minden ágyhoz tartozik két kulcsra zárható szekrény. A kulcsot a nővér az operáció előtt magáhozveszi és az első látogató jelenlétében borítékban visszaadja. Három öregasszonnyal feküdtem együtt (65-80 évesig), akiket különböző bélrákkal műtöttek. Őket naponta mosdatták, öltöztették, kiszolgálták, tornáztatták, a későbbiekben rehabilitációs kúrát javasoltak, stb. Egyikük számomra teljesen érthetetlen módon mindennel elégedetlen volt. Persze nem látott még moszkvai kórházat belülről, de még a Szabolcs utcait sem. Meggyőződésem, hogy a néninek általában az élettel és önmagával van problémája, frusztrációja belülről jön, nem a kórház milyenségéből fakadt.

Az én elégedettségemet nyilván az is befolyásolja, hogy van összehasonlítási alapom. Továbbá, hogy jelenleg Maja Pliszeckaja önéletrajzát olvasom. Ebben a nemzetközi karriert befutott, összes lehetséges díjat és kitüntetést elnyert légies tünemény részletesen leírja, milyen nagy szó volt, amint kiemelt fiatal balettáncosnő korában nemcsak felvették a Bolsojba, hanem még - anyjával és öccsével hármasban - szolgálati lakást is kapott: kiutalták neki a színház mögötti  előkelő bérpalota első emeleti nyolcszobás lakásának – egyik szobáját. (Rögtön a „Ninocska” c. Greta Garbo film jutott eszembe.) A hajdani nagypolgári lakásban összesen 22 fő élt és enyien használták az egyetlen konyhát, az egy WC-t és az egy fürdőszobát. Miután minden főbérlő – koreográfus, tenorista, karmester, primabalerina, stb., csupa érdemes művész – a Bolsojban dolgozott, reggelente az, aki nem tudta kivárni sorát, átrohant a színház mellékhelységébe. Nekem ugyan nem-igen lehet újat vagy meglepőt mondani a hajdani Szovjetúnióról, mégis elképesztő ezt a személyes beszámolót olvasni. Ehhez képest gyermekkorom Margit körúti társbérlete maga volt a földi paradicsom!

Facit: Az összes kritika, reformtörekvések, baljóslatú jövendölések ellenére a német egészségügy, de annak minimálisan a Humboldt Krankenhaus sebészeti részlege szerintem kiváló. Száradjon el a nyelve annak, aki mást állít, ill. nézzen körül 200-2000 km-es körzetben Keleten, Dél-Keleten!

Ha valaki úgy véli, hogy érdemes megmaradni, integrálódni, de nem asszimilálódni és ennek lehetőségeit kutatja, annak szerintem professzionális hozzáállással és nagyobb alázattal kellene kezelnie a kérdést. Bevezetésként talán jó lenne általában elgondolkozni azon, hogy mi motiválja az embereket a hagyományőrzésre. Mikor és miért ragaszkodik egy kisebbség a nyelvéhez, vallásához? Mik lehetnek azok az egyéb tényezők, értékek, amelyek közösségteremtők? (Mi az oka annak, hogy pl. az európai zsidóság évszázadok óta meg tudja őrizni a szórványban kulturális identitását – részben nyelv és vallás nélkül is?) Van e lehetséges párhuzam a szórványban élő magyarsággal? Ezek alapján milyen potenciális lehetőségek kínálkoznak? ...

Az egész cikk itt olvasható:  

http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/08/10/Gondolatok_egy_tezispapir_kapcsan/

....

4. PL70
2009. 06. 01. 0:41

Az új Die Zeit cikket miért nem idézi? Csak azokat a cikkeket idézi, mely az Ön politikai céljainak megfelelnek?

Itt a link: http://www.zeit.de/online/2009/23/ungarn-faschismus

Tisztelt PL70!

Miután nem vagyok sem a “Die Zeit”, sem a “Magyar Nemzet” rendszeres olvasója, így erről az írásról az Ön hozzászólásából szereztem tudomást, amiért hálás köszönetem.

Hozzám intézett kérdése alapján úgy érzem, hogy egy félreértést kell tisztáznunk. ...

Tovább itt: http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/06/02/Nincs_vege/

További gondolatok a „Die Zeit” kapcsán

Előző posztom írásakor az alaposság és a kötelező fairness miatt utánanéztem bizonyos részleteknek, amelyek során széleskörű sajtóvisszhangra bukkantam. Pl. Az ARTE TV-adó sajtófigyelő szolgálata kivonatolva[i], közli a „Magyar Hírlap” május 11-i számában közölt – és nyilván a hetilap által lehozott – „A Die Zeit szégyene” c., Gereben Ágnes tollából származó olvasói levelet, belinkelve eredetit[ii]. Konszolidált német füleknek már a részlet is elég vadul hangzik, pedig az nem is tartalmazza a professzornő legradikálisabb állításait. .....

 Folytatás itt:

http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/05/27/Sajtovisszhang/

Egy cikk és reakciója

I.

A német nyelvterület egyik legszínvonalasabb hetilapjának, a „Die Zeit” május 7-ikei számában megjelent egy hosszabb lélegzetvételű cikk Christian Schmidt-Häuer tollából „A fasiszták zászlaja alatt”[i] címmel, amely súlyosan elmarasztalja a magyar politikai közállapotokat....

... a bejegyzés itt:

http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/05/04/Mindenkinek_aki_rovidebb-hosszabb_idure_Berlinbe_igyekszik/

avagy

egy kierőszakolt népszavazás Berlinben

Etika ./. hittan – így lehet lerövidíteni azt a kis óraszámú melléktantárgy körül kialakult vitát, amely megosztotta a főváros lakosságát. A megkeményedett álláspontok konfrontációja, az érvelési stílus, az indulatok szítása már-már a magyar politikai módszerekre emlékeztetett.

A szokatlan kultúrharc részeként nap mint nap meglepő nagyformátumú választási plakátokba ütköztem, amelyekről vallási összefüggésekben eleddig elő nem fordult prominens emberek szólítottak fel állásfoglalásra – a hit nevében. (Hogy-hogy hirtelen Günter Jauch műsorvezetőt, akit eddig csak a „Wer wird Millionär” c. TV-vetélkedővel hoztam összefüggésbe, a hitoktatás sorsa foglalkoztatja?!) Ezt már csak azért is furcsálltam, mert a higgadtan kimért német közélet, ezen belül a nyitott, erősen világi, mi több, frivol berliniek eddig nem-igen törődtek keresztény hitbéli kérdésekkel, hacsak nem kulturális érdekességként – gondolok itt a kultúrlapok cikkeire, melyek aktuális egyházi ünnepek okán szeretik történeti-tudományos szempontból ütköztetni egyes bibliakutatók álláspontjait. (Pl. így legutóbb megtudtam, hogy létezik egy ú.n. „Júdás-evangélium”, amely szerint az árulók őse inkább hős lett volna, semmint galád csaló.) A hit csak akkor téma, ha egyházi fundamentalisták – mármint más vallások fanatikusai – veszélyeztetik a keresztény kultúrkör inkább laicista beállítottságú, liberálisan toleráns értékeit. Erre akad szépszámmal példa – nemcsak a Mohamed-karikatúrák kapcsán.

2005-ben a törökországi kurd származású, 25 éves, Berlinben született német állampolgár Hatun Sürücü-t a családi kupaktanács (vélelmezhetőleg a családfő nyomására) halálra ítélte „szégyenletes” – mert „német” = szabad – életvitele miatt, majd az akkor még kiskorú, tehát csak módjával büntethető legfiatalabb öccsével kivégeztette. A család becsületének helyreállítása érdekében elkövetett gyilkosság – jogi szaknyelven „Ehrenmord” – pere betekintést engedett a többedik generációban Németországban élő család középkori világképének döbbenetes részleteibe.

Egy berlini gimnázium igazgatójának nyílt levele újabb sokkhatással bírt: Az iskola muzulmán diákjainak jelentős része nemre való tekintet nélkül helyesnek tartotta a „család nevét megbecstelenítő” fiatal nő megölését. Az ezt követő nyilvános vita az egész német társadalmat felrázta.

Itt valami nagyon nincs rendben. A hivatalos politika és a közélet – nyilvánvalóan rosszul értelmezett liberalizmusból – 40 éve folyamatosan elmulasztotta megtenni a szükséges eredményre vezető lépéseket egyes bevándorló csoportok integrálása érdekében. Ennek következménye, hogy kialakult egy, a saját normái szerint élő, a német államot csak munkaadó, ill. megélhetést biztosító közegnek tekintő, de abba soha meg nem érkezett, be nem illeszkedő, párhuzamos társadalom (Parallelgesellschaft), amelynek tagjai tisztában vannak ugyan a német szociális és jogrendszer előnyeivel és élnek is vele, ugyanakkor a befogadó társadalom etikai normáit nem tekintik magukénak.

Ugyan a törvénybe ütköző magatartást eddig is folyamatosan büntették, de most hirtelen felismerték az illetékesek, hogy sürgősen tenni kell valamit az itt honos és mindenkire vonatkozó etikai normák idejében történő elsajátítása érdekében. Így történt, hogy a 2006/2007-es tanévben az SPD és a Balodali Párt-koalíció által kormányzott Berlinben a 7-10-ikes diákok számára bevezették a kötelező etikaórát. (Az oktatásügy és kultúra Németországban alkotmányosan tartományi felségterület, azért ez a rendelkezés nem össznemzeti, hanem csak Berlin tartományra vonatkozik.) A korábbi gyakorlat szerint az iskola biztosította a honos nagy vallások hittanóráját (katolikus és evangélikus), de az – más tartományokkal szemben – történelmi okokból Berlinben nem volt kötelező. Ha a szülő nem ragaszkodott hozzá, a gyereknek lyukasórája volt, ill. a többnyire az órarend végére tett vallásoktatás helyett hazamehetett. Ennek az állapotnak vetett véget az általános értékeket közvetítő etikaóra, amely, kötelező lévén, sokak számára helyettesíteni tetszett a vallásoktatást különös tekintettel arra, hogy az ahhoz ragaszkodóknak ezáltal megnőtt az óraszámuk. Így automatikusan csökkent a hittan iránti fakultatív érdeklődés – a történelmi egyházak nagy sajnálatára.

A sajnálatot elégedetlenség, majd tettek követték: „Pro Reli” néven alakult egy polgárjogi mozgalom, amely zászlajára tűzte a más tartományokban honos rend bevezetését. A mozgalmárok azt akarják, hogy a hittan választható kötelező tantárgy (Wahlpflichtfach) legyen annak minden konzekvenciájával[i] és a diák dönthessen, hittanra vagy etikára akar-e járni. A kereszténydemokrata ellenzék vezette harcos aktivisták elérték a népszavazást, amelyre országos választási kampányt idéző agitáció folyt hetek óta.

A „Pro Reli” mozgalom képviselői a melléktantárgy körüli vitát hatalmas pátosszal szabadságharcnak stilizálták. Érvelésük szerint az etika és a hittan közti döntés biztosítaná a választási szabadságot, ergo aki a kötelező etika mellett kitart, az a szabadság ellen lenne. A másik oldal sem mentes a blikkfangos ötletektől: Walter Momper, volt berlini SPD főpolgármester választási kényszerről beszélt. A keleti kerületekben a többségében ateista lakosság vallásellenességére épített főleg a PDS-propaganda. Míg a Berlini Törökök Szövetsége etika-párti, a fundamentalista mohamedán gyülekezetek a kötelező vallásoktatást követelik.

Menet közben mindkét oldal felvonultatott első, másod, sőt harmadosztályú prominenciát is, akik közül egyesek a hadjárat során átpártoltak az egyik fronttól a másikhoz. A tájékozódást tovább nehezítette, hogy a nyilvánosság elé lépők álláspontja időnként ellentétes volt az általuk képviselt párt vagy egyházi intézmény irányvonalával. A legutolsó érzelmekre kiható esemény a múlt hét elején a Közigazgatási Bíróság döntése volt, amely betiltotta a pártoknak az államköltségen történő agitációs reklámtevékenységet. Majd ezt pár nap múlva visszavonta. (A jogi ide-oda elsősorban a jelenlegi helyzet megtartása mellett érvelő csoportokat érintette.) Mindezt mindkét oldalon szörnyű zenei környezetszennyezés kísérte.

Az agitációs versenyfutásban aktívan részt vettek a napilapok és a pártok Internetes oldalai is. Aki akart, a finis napjaiban részletesen informálódhatott a múltról, a jelenlegi állapotról, a különbségről a többi tartományhoz képest, a változtatási tervezet esetleges elfogadása utáni helyzetről, valamint az összes érvről pro és kontra.

A vitát politikailag aktív emberként részleteiben nyomon követtem. Megvallom, az egész kérdésfeltevéstől nagyon boldogtalan voltam. Semmilyen létjogosultságát nem látom annak, hogy bármit változtatni kéne. Személy szerint tehát a jelenlegi helyzet megtartása mellett vagyok, ezért a mai népszavazáson nemmel voksoltam.

Legjobban Caroline Fetscher véleményével[ii] tudok azonosulni, aki az alkotmány alapján áll. Szerinte sok vitától lehetett volna megkímélni a lakosságot, ha annak idején a teljesen helyesen bevezetett, értékrendet közvetítő kötelező tantárgy keretében nem etikát, hanem alkotmánytant oktatnának. Vegyük, pl. rögtön az 1. cikkelyt: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Azt tiszteletben tartani és védeni az államhatalom minden részének kötelessége.” Ez az a demokratikus alapgondolat, amelyet minden gyereknek ismerni kell. Kitűnő lehetőség nyújt a cikkely arra, hogy elgondolkoztasson: mi is az emberi méltóság, honnan származik a fogalom, mi az államhatalom monopóliuma. Avagy nézzük a 3. pontot: „A törvény előtt minden ember egyenlő.” Mit jelent ez az egyenlőség? Nők és férfiak között a természet is különbséget tesz. Hát nem úgy van, hogy a szebbek, okosabbak általában értékesebbek? Akkor honnan jön az egyenlőség ötlete? Jó vitaalap még az 5. § is: „Mindenkinek jogában áll a szabad véleménynyilvánítás és –terjesztés szóban, írásban, képileg és a nyilvános forrásokhoz való korlátlan hozzáférés.” Meddig mehet el ezen a téren az egyén, vannak e határok és hol?

Az egyes paragrafusok az adott életkornak megfelelő fogalmazásban történő ismertetése és megvitatása teljességgel megfelelne az etika-tárgy fogalmának és tartalmának. A nem eléggé körvonalazott etikával szemben az alkotmány világosan fogalmaz. Az – amúgy szerintem eleve – elsajátítandó tartalom egyértelmű, az elsajátítás mértéke pedig osztályozható lehetne. Az alkotmány ismerete, annak betartása minden itt élő ember eddig még soha meg nem kérdőjelezett feladata, egy ilyen tantárgy létjogosultságát tehát semmilyen hitbéli irányzat nevében nem lehetne kétségbe vonni.

A vita során mindvégig hiányoltam, hogy az indítvány ellenzői nem vetették fel, mit keres egyáltalán a hitoktatás az iskolában. Persze, itt, Németországban nincs szétválasztva az állam és az egyház olyan fokon, mint azt a magyar vagy a francia gyakorlatból ismerjük. Talán ezért nem jut eszébe senkinek ez a legalapvetőbb kérdés.

Félreértés ne essék, nem vagyok vallásellenes. (Olyannyira nem, hogy nyolc évig az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja voltam.) Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a hitbéli kérdés az ember legszemélyesebb magánügyeinek egyike. Éppen ezért ösztönös ellenérzést táplálok mindenféle misszionálással szemben, legyen az akár vallási, akár politikai jellegű. A kettő kombinációja pedig egyenesen viszolygással tölt el. A mai népszavazás előzményeinél is pont az agitációs propaganda-jelleggel volt a gondom. Határozottan elítélem a reklámkampány csúsztatásait: ne akarjanak engem a tudatosan rosszul értelmezett szabadság patetikus jelszavával a hit nevében semmilyen politikai döntésre animálni!

Úgy gondolom továbbá, hogy hinni megtanulni leginkább a családban, intim vallási közösségben lehet. Ha a környezet alapvetően nem vallásos, a gyerek nem éli meg nap mint nap az aktívan gyakorolt hitet, ha otthon nincs ilyen tradíció és a karácsony, a konfirmáció csak az ajándékról, a húsvét pedig a tavaszi szünetről szól, akkor a szülő hiába küldi hittanra gyerekét: a spiritualitást, a személyes megszólítottság élményét az iskolai tananyag nem közvetíti. A hittan – mint minden más tantárgy – tudást, ismeretet nyújt. Így lehet vallás-, biblia-, egyháztörténetet, liturgiát, összehasonlító vallástant, vagyis mindenféle, az általános műveltséget gazdagító, és mint olyan, inkább valamiféle kultúrtörténeti tárgyként kívánatos teológiai ismereteket elsajátítani – de hitet nem.

Go West?

Kedves Embertársam, kedves Géza!

Együttérzést, érdeklődést és segítőkészséget váltott ki belőlem, amint több héten keresztül nyitottsággal kérdeztél, igyekeztél információhoz jutni a MagyarOnlineNet segítségével, ahol kivándorlási szándékodnak, ill. mások ezzel kapcsolatos tapasztalatainak nyitottál témát Go West[1] címmel. Úgy tűnik, nem csak én voltam vele így, hisz sokan szóltak hozzá igyekezvén választ adni szimpatikusan feltett kérdéseidre.

Megérteni véltem, hogy elmeneteli szándékodban Téged kevésbé az anyagi oldal motivál, inkább az általános közhangulat, a hiányzó szociális komfortérzés és a legtágabb értelemben vett létbizonytalanság az, ami távozásra késztet: egyszóval mindannak hiánya, amit a német „Lebensqualität”-nak, azaz az élet minőségének nevez. Idáig mindenki egyetértett Veled.

Mélyen felkavart viszont okfejtésed arról, hogy konkrétan miért akarod elhagyni Magyarországot, és innentől nem tudlak követni. Írod:

“... Ha a híradót nézem, elfog a félelem. Ebben az országban mindenki tehet mindent, csak a MAGYAR ember NEM! … Korlátozzák mindennemű véleménynyilvánítását a hazafias gondolkodású embereknek, miközben 300!!! kisebbség felvonul a Magyar Gárda ellen, botokkal, vasakkal baseball ütőkkel, ... mellettük a rendőrök állnak a felvételen és nem szólnak hozzájuk egy rossz szót sem. …”

Én, Mi, magyarok vagyunk, de ez nem Magyarország. Csak a neve az! Inkább élünk bárhol a világon, de itt nem!!! Ezektől az emberektől én elhatárolódom!!! Szerencsére van bőven olyan ember aki hozzám hasonlóan gondolkodik és irigylem őket, hogy mernek maradni! Ők majd tesznek (szerintem) azért, hogy ez az ország újra a magyarok országa legyen, de akkor már a szégyen miatt (hogy nem maradtam) nem fogok hazajönni. … Ha a mi gyerekünk, gyerekeink másként akarnak majd élni, mi mindent megteszünk azért, hogy sikerüljön nekik. Egy a fontos. Embereknek kell lenniük! De ez csak rajtunk múlik. [2]

Érdekes, én eddig csak olyanokkal találkoztam, akik pont fordítva, a Magyar Gárdától félnek és miattuk van mehetnékjük. Megvallom, számomra is inkább utóbbi tűnik logikusnak, hisz ez a paramilitáris szervezet a „magyar ügyet” – bármi is lenne az – az ú.n. „idegen” elemektől kívánja megvédeni. Hogy kik az idegenek, az kiderül az általad belinkelt TV interjúból „Tomkat”-tal[3]. Én osztom a félelmüket. Nem a Tiédet, hanem az övéket.

Csak információként: Az általad ideálisnak tartott és létbiztonságot nyújtó demokratikus országokban Polgár Tamás alias Tomkatot már csak az idézett interjú alapján (amelyekből számtalan van) simán börtönre ítélné bármely bíróság gyűlöletkeltő és agresszív cselekedetekre bujtogató rasszista nézetek nyilvános hirdetése miatt. T.i. ezekben az országokban pont ez biztosítja az általad áhított létbiztonságot és komfortérzést.

Én azt gondolom, hogy egy működő demokráciában – és most az egyszerűség végett tételezzük fel, hogy az EU-tag Magyarország is ebbe a civilizációs körbe tartozik – a törvények biztosítanak bizonyos alapjogokat és mozgásteret az ott élőknek. Ez szerintem a mai, amúgy valóban rengeteg kritikára okot adó Magyarországon is így van. Mert ha nem így lenne, akkor nem alakulhatott volna meg a Magyar Gárda, nem létezne megannyi, ahogy Te írod, „hazafias érzelmű” rádió- és TV-adó, amelyek elsősorban a jelenleg ellenzékben lévő pártok morális üzeneteinek szócsövei. Vagyis létezik véleményszabadság, gyülekezési és szervezkedési jog, publikációs lehetőség, stb. Nem-igen tudom felfedezni az általad panaszolt elnyomást.

Különben figyelmesen elolvastam fent idézett soraidat és megnéztem a belinkelt interjút. Ennek alapján úgy tűnik, mintha különbséget tennél rendes és rendetlen állampolgár között, mintha Te többségiként magyar identitásoddal a mai magyar nemzetállamban elnyomottnak éreznéd magad. Ez nekem már önmagában kissé abszurdnak, de minimálisan ellentmondásnak tűnik – lásd előző bekezdés. Továbbmegyek: mintha lenne egy rendes, hazafias, magyar réteg, meg egy másik. Mondjuk, nem rendes, rendellenes, rendetlen, nem magyar, magyartalan, magyarságát tagadó, azt üldöző, ... stb. Mintha az állampolgárságnak automatikus velejárója lenne a kötelező hazafiság, és aki ezt nem eléggé hangsúlyosan teszi, az nem is magyar. (Megjegyzem, ez a fogalom mindig akkor kerül elő, amikor az „ügyet” meg kell védeni (valami ellen), amikor a magyar hazát veszély fenyegeti. Tudtommal senki nem kérdőjelezi meg a magyar állam létjogosultságát, mostanság a 60 éve békés Közép-Európában és az EU-ban semmilyen összmagyarságot fenyegető veszélyt nem látok.)

De mondd, ki definiálja, definiálhatja azt, hogy ki/mi a magyar? Következésképp ki a magyarabb? Milyen ismérvek szerint és ki ellen? Ezzel kapcsolatban és a Magyar Gárda okán ajánlom figyelmedbe Andai György mélyen személyes, egyben általános érvényű gondolatait:

http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3967

Az előbb a törvényekkel kapcsolatban az ott élőkről beszéltem és tudatosan nem a hazafias érzelmű állampolgárokról. Az alapjogok ugyanis egy európai államban nemcsak a nemzetalkotó többségre vonatkoznak, hanem mindenkire, aki az adott ország területén él állampolgárságtól, nemzetiségtől, nyelvtől, fajtától függetlenül. Te ezt automatikusan feltételezed azokról az országokról, ahová kivándorolni készülsz, ahol Te magad idegen ajkú és idegen útlevelű polgár leszel, vagyis többszörösen kisebbségi. Mégis bízol az azonos esélyekben. Joggal. Mi, akik rövidebb-hosszabb ideje külföldön – adott esetben egy demokratikus nyugat-középeurópai országban – élünk, ezt naponta tapasztaljuk. Ha van valami pozitív értéke, eredménye az én Németországban eltöltött 34 évemnek, akkor épp ennek a demokratikus életmódnak az elsajátítása az – annak összes nehézségével és buktatóival. Horizontbővülésként élem meg annak a szemléletmódnak az elsajátítását, amely nyitottá, kíváncsivá, befogadóvá tett, és amelynek alapján hiszem, hogy a változatosság gyönyörködtet, mi több, gazdaggá tesz. A környezetemet is és engem is.

De ha szerinted Magyarország ma nem eléggé magyar, ha Te ott nemzetalkotó többségként magyar identitásoddal veszélyeztetve érzed magad és pont ez késztet távozásra, akkor mit remélsz egy más, idegen, nem magyar országban?

Fent idézett írásod végén egy nagy igazságot mondasz, ami, szerintem, kötelez: t.i. hogy emberekké neveljük a gyerekeinket. Ez valóban nehéz feladat. Azt mondod továbbá, hogy ez csak rajtunk múlik. Ezzel is tökéletesen egyetértek. De sikerülni fog-e ez így?

Kételyekkel teli üdvözlettel

Pompéry Judit, Berlin

Kuglóf

Ma kuglófot sütöttem. Előszedtem a Kugler-féle 100-120 éves szakácskönyv reprintjét és kiválasztottam egyet a vagy 25 receptből: a kavartat (lehet, hogy kevert). És mert a lisztmennyiség után igazodtam (37 dkg), leszedtem a falról a nagymamámtól örökölt cserépformák közül az ennek megfelelőt. Azért a falról, mert az amúgy multifunkcionálisan konyhai antikvitás=falidísz és egyben sütőforma. Mint említettem, ehhez az irányadó elv a lisztmennyiség volt. Az ennek megfelelőt pedig azért hangsúlyozom, mert levehettem volna egy nagyobbat is. Azt tehát portalanítottam, kikentem, beszórtam, stb. Tettem még a tésztába a recipe szerint 9, azaz kilenc tojást. Gondoltam, hogy ma, mert vasárnap van és meg mert olyanom van, megadom a módját és nem sajnálom bele.

Ezen a helyen fűzöm hozzá, hogy a fenti szakácskönyvet nagyon szeretem. Olyan jó, nosztalgikusan békebeli, polgári. Pl. nem egy recept kezdődik úgy, hogy „Végy 12 tojást és még 5-6 sárgáját”. Természetességgel tételezi fel a szerző, hogy az őt használó, belőle sütő háziasszony nem sajnálja a belevalókat, továbbá a kor követelményeinek megfelelően megadja a módját. Főleg utóbbi miatt külön rovatot szentel, például az asztaldíszeknek elsősorban az olyan igényes háziasszonyok számára, akik vidéken megfelelő cukrászat hiányában nem tudnak hozzájutni ilyen fontos kulináris kiegészítő kellékekhez. El is határoztam, hogy már csak a hecc kedvéért kipróbálom egyszer a cukormázas mézeskalács bőségszarut – esetleg alternatív a piskótatésztából gyártandó hatoszlopos görög szentélyt grillázs kupolával. Gyarló módon erre eddig még nem vitt rá a lélek, pedig az ősök iránti tisztelet eleve megkövetelné, hogy kipróbáljam, miként teríthetett, pl. a századfordulón a formákra nagyon ügyelő és 90 évesen is szálfaegyenes tartású dédanyám, Vecsey Teréz a balatonbozsoki kúriában.

Az asztaldísz tehát ma is elmaradt. A cserepet illetően viszont rosszul döntöttem: ki- és lefolyt az oldalán. Továbbá a sok tojás jóvoltából a tésztamassza az elején inkább lötty volt, tehát a mindenféle földi jó, úgymint vágott dió, rumba áztatott mazsola, kockára vágott és prézlibe forgatott birsalmasajt, amit még az ünnepélyesség látszatának növelése miá beletettem, nos, ezek nem vegyültek el egyenletesen, hanem – prézli ide vagy oda – mind lesüllyedtek a „mű” aljára.

Az eredmény:

a.) Háromfogásos kuglóf, vagyis

1.) Főkuglóf a cserépedényben

2.) Ami kifolyt és lógott a rácson

3.) Ami a sütő fenekére folyt – de időben kimentettem, mielőtt teljesen elégett volna.

b.) Ízre naggyon finom lett, de nincs kuglóf, vagyis kelt tészta jellege.

c.) Macerás: a belevalókat evés közben virtuálisan szét kell osztani egyenletesen a tésztában (de facto nem lenne szalonképes). Ezt még gyakoroljuk.

Szeretteim azonban tévelygéseimet ezúttal is keresztyéni módon megbocsátották. Ezúttal mondok ezért köszönetet. J

Friss vicc:

Mi a különbség XVI. Benedek pápa

 és a HypoRealEstate között?

Semmi. Mindkettőjüknek sikerült néhány nap alatt megsemmisíteni egy hatalmas virtuális tőkét ...

Amikor Ratzinger bíborost megválasztották pápának, egész Németország örömmámorban úszott. „Wir sind Papst!” (Pápa lettünk!) – felkiáltással ünnepeltek szerte az országban. A bejelentésnek Némethonban legalább akkora integráló ereje volt, mint a futball-világbajnokságnak. Nem, ne tessék megsértődni, a médiát jól kezelő előd nyomában igenis ült ez a hasonlat.

Sajnos mára mindennek hűlt helye. Az egy héttel ezelőtti pápai bejelentés a húsz éve exkommunikált holokausztot tagadó püspöknek az egyház kebelére való visszafogadásáról akkora nemzetközi felháborodást keltett, amilyet rég nem élt meg a világ. Ha a Vatikán egy valós állam lenne, akkor most annak fejét sürgősen felszólítanák, hogy mondjon le.

Azt semmiképpen nem lehet állítani, hogy Joseph Ratzinger antiszemita lenne. Az viszont kétségtelen tény, hogy a katolikus egyházon belül ő mindig is a konzervatív szárnyat képviselte.

A karizmatikus II. János Pállal szemben a Szentszék új birtokosa a kezdetektől fogva nem kereste a kapcsolatot a tömegekkel, sőt, egyenesen irtózik attól. Elméleti emberként az egyház, azon belül a saját feladatát nem a közösségek meghódításában, a tömegekhez való napi kapcsolattartásban, a mai eltárgyiasult világban azoknak ismét az egyház felé fordításában látja. Érdeklődése, célkitűzése elsősorban a Katolikus Egyház belső egységének a megteremtésére irányul – ezért az exkommunikáció feloldása.

A Kúrián belül az őt körülvevő tanácsadók körét fokozatosan a legkonzervatívabb egyházi erőkkel töltötte be, akik szisztematikusan védik, leárnyékolják őt. Tudós teológus és könyvmolyként XVI. Benedeknek semmilyen érzéke nincs a média iránt, az nem érdekli, kezelni képtelen, így sajnos kiszámítani sem tudja, hogy cselekedetei, kijelentései, intézkedései milyen hatást váltanak ki a nemzetközi politikai és diplomáciai porondon. A jól értesült egyházi kritikusok véleménye szerint elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, hiányzik a realitásérzéke. Ez részben alkati kérdés, másrészt összefügg magas életkorával is.

Hogy mennyiben múlik magán a pápán, ill. mennyire a tanácsadóin, erről nem hallani egyértelmű véleményt, de minden esetre a Vatikánnak csapnivalóan rossz a kommunikációja. (Érdekes, eddig azt hittem, hogy ez csak a jelenlegi magyar kormányra jellemző.) Az utólagos védekezés, miszerint Ratzinger nem ismerte Williamson holocaust-nézeteit, igazolni látszik azokat a véleményeket, amelyek szerint a pápa és közvetlen környezete lényeges dolgokban tájékozatlan, sőt, mi több, a saját adóját sem ismeri. Ugyanis a Vatikáni Rádió időben beszámolt a botrányos svéd TV-interjúról, ami után még lett volna egy hete a pápai bürokrácia malmainak a tervezett intézkedést visszavonni, nem közzétenni.

Miután már mindenki felemelte kritikus hangját – Angela Merkel kancellárnő (fizikus, evangélikus pap lánya), Norbert Lammert, a Bundestag elnöke (kat., társadalomtudományok doktora), Hans Küng (vezető kat. teol. prof.), Richard Schröder történész-filozófus, (evang. teol. prof.), hogy csak néhány fontosat említsek – jelenleg a kár behatárolása és az összetört porcelán összesöprése folyik.

A késéssel történt sajnálatnyilvánítás, Williamson felszólítása a kijelentések visszavonására ugyan korrekt, de enyhén szólva színtelen-vértelen, vagyis nem eléggé meggyőző. Az csak hab a tortán, hogy a Pius-testvérek a pápa gesztusát győzelemként értékelik és legutóbbi nyilatkozatuk szerint több befolyásra vágynak a Szentszéknél: meg kívánják téríteni a Vatikánt. Szintén rossz vért szül az a Kúria által kiszivárogtatott feltételezés, miszerint a svéd TV interjúja, mint szándékosan időzített, bomba eleve a pápa ellen irányult intrika lett volna.

Egy tény: A jelenlegi botrány nem egy véletlen egyedi dolog, hanem a 7. láncszem egy szerencsétlen sorozatban (lásd alább). Ennek, valamint a rossz mediális kommunikációnak tudják be a kritikusok, hogy a pápa iránti kezdeti lelkesedés ugyancsak alábbhagyott. Ez statisztikailag konkrétan mérhető is: két és fél év alatt jelentősen megcsappant a pápai audiencia iránti érdeklődők száma.

Ahogy így végiggondoltam mindezt különös tekintettel az alábbi pontokra, teljesen elbizonytalanodtam. Nyilván a ronda racionális laikus beszél belőlem, amikor nem értem. Számomra ez az egész olyan, mint egy fölösleges vihar egy pohár vízben. Talán nem tudom átélni a katolikus egyház problémáját, de valóban nincs nagyobb gondunk ma a világban, mint a miserend? Nem anakronisztikus majd 500 évvel Luther után visszatérni a megkövesedett és a hívők számára érthetetlen szövegű liturgiához? Szükséges lépten-nyomon kiközösítő módon a katolicizmus egyedüli üdvösségét hirdetni, mikor végre az ökuméne tért hódított? Miért kell nyilvánosan misszionálni, amikor máshol épp az iszlám erőszakos térítése ellen emeljük fel a hangunkat? Mi szükség a megelőlegezett jóindulatra és bizalomra egy őskonzervatív közösséggel szemben, amelynek egyes tagjai szalonképtelenek? A magam részéről nehezen hiszem, hogy ez utóbbi lépés az egységet szolgálná. Úgy vélem, nagy baj lenne, ha a katolikus egyház az egységet az ilyen elszállt őskori fanatikus kövületek körül találná meg. Kell ez az egész? Végül mi van a hívőkkel? Mert hogy mindez nem róluk szól.

Akkor most hogyan tovább? Erre a fenti vicc folyatása adja meg a választ:

„...és mindkettő, nolens volens, akkora bizalomveszteséget váltott ki, amelynek következményei világméretben egyelőre beláthatatlanok.”

Addig is csak fohászkodni lehet, hogy minél előbb sikerüljön leülepíteni a fölöslegesen felkavart port és nagyon szorgalmas hangyamunkával újraépíteni a lerombolt, felégetett hidakat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Eddigi pápai bakik sorozata

1.     2006-09-12. XVI. Benedek Pápa elhíresült „Regensburgi beszéde”. A teológiai tudományos szöveg tartalmaz egy középkori idézetet, amely szerint Mohamed a világnak csak embertelenséget és rosszat hozott.  Ezzel az egész iszlám világban megbotránykozást és tiltakozást váltott ki.

2.     207-01-07. Rossz kezdet az újévben: a hajdani kommunista titkosszolgálathoz fűződő viszonya ellenére – noha az a Vatikánban ismert volt – Wielgust kinevezte Varsói érseknek és elrendelte beiktatását. Wielgus röviddel az ünnepélyes beiktatási szertartás előtt bejelentette lemondását.

3.     2007-05-13. Latin-amerikai körútja során a pápa heves kritikát vált ki az indiánok képviselőinél. Aparecia bazilikájában a püspöki konferencia megnyitásakor kijelenti, hogy nem kényszerítettek semmilyen idegen kultúrát az őslakosságra az evangélium hirdetésével. Az indiánok maguk vágytak a kereszténység felvételére. Ezt a pápai nyilatkozatot a történészek a történelem elferdítésének minősítik.

4.     207-06-27. A pápa megkönnyíti a tridenti mise különleges formáját: ismét megengedett és nem igényel előzetes külön engedélyt a latin nyelvű szertartás, amely során a pap a hallgatóságnak háttal áll. Ez a (vissza)lépés egy egyértelmű engedmény a tradicionalisták irányába és félelmet kelt a világ katolikusinak körében, akik attól tartanak, hogy a pápa vissza kívánja csinálni mindazon reformokat, amelyeket a 2. Vatikáni Zsinat hozott.

5.     2007-07-07. A Vatikán a Katolikus Egyházat egy a pápa által szentesített dokumentumban az egyetlen valós keresztény egyháznak nevezi. A protestánsok egyhangúlag felháborodnak a megjegyzésre, miszerint más keresztény irányzatok nem lennének egyházak a szó szoros értelmében. A Német Evangélikus Egyház vezető képviselőinek nézete szerint ezzel a pápa a hosszú évekre visszatekintő közös ökumenikus munka eredményét egy tollvonással megsemmisítette.

6.     2008-02-05. A pápa a nagypénteki imádság új formáját rendeli el: „Engedd, hogy imádkozzunk a zsidókért, hogy az Úr az ő szívüket is megvilágítsa, hogy elismerjék ők is Jézus Krisztust mint az emberiség megváltóját.” A kritikusok szerint ez indirekt felhívást tartalmaz misszionálásra a zsidók körében. Az imádság egy korábbi, még élesebb formája a „hűtlen” és „elvakult” zsidókról szólt, ami évszázadokon keresztül terhelte a két vallás közti viszonyt.

7.     2009-01-24. 20 év után XVI. Benedek pápa visszavonja a Marcel Lefebvre francia érsek által alapított ultrakonzervatív Pius Testvériség négy püspöke elleni kiközösítést. Ezek egyike az a brit Richard Williamson püspök, aki az exkommunikáció visszavonása előtt nem sokkal a svéd televíziónak adott interjújában tagadta a holokausztot.

Kicsit meglepődtem a vendéglátó-ipari egység nevén. A CoffeePoint mint globális önkiszolgáló kávéház-lánc nevét gondolatban inkább repterekkel, pályaudvarral, esetleg bevásárló központtal hozom összefüggésbe. Ez az üzlet azonban a Friedrichstrasse déli felén van, valahol Berlin-Mitte, és Kreuzberg mezsgyéjén. Három házzal odébb a berlini rendőrség központi, a náci időkből származó nyomasztó épülete áll, srégen szemközt a négycsillagos Angleterre Hotel Commonwelth, reprezentatív szálloda a tízes évekből. Amúgy sajnos még mindig egy-két háborús foghíj. A többi a 60-es években épített, mára megkopott bérház, melyek lakói többségükben migrációs hátterűek, ahogyan ezt mostanában politikailag korrektül nevezik. Egy ilyenben van a CoffePoint. Jobbra tovább néhány kortársművészeti galéria, közben egy 1eurós üzlet, olcsó élelmiszerbolt.

A kávézó kívül-belül tükrözi ezt a vegyességet, a német miniszteriális és üzleti világ, valamint a túlnyomórészt törökök dominálta vendégmunkásnegyed keveredését. A berendezés globális: Starbucks-ból is ismert retro-look (mű)bőrfotelok, egységdizájnolt asztalok, kivilágított üveges vitrinpult, óriási nagyüzemi cappuccino-gép. Az Internetsarok teljes falat foglal el a globális vendégrészből. Az utcával szemközti oldalon óriási plazmaképernyős TV, amelyben szünet nélkül valamelyik török kereskedelmi adó videoclipjei mennek – az a fajta audiovizuális környezetszennyezés, amely szintén globális, csak itt türkpop-változatban. A dolog azonban nem konzekvens: a második helységben kantin jellegű sörös asztalok passzoló padokkal, ami hangulatában és állapotában inkább kocsmaszerű.

A bejárattal szemben a pult mögött két nő szolgál ki, a harmadik az otthagyott használt tányérokat szedi össze. Egymás között természetes vidámsággal és egész kávézót betöltő hangerővel törökül beszélnek.

Késő délelőtt, bár kevesen vannak, a látogatók szociológiailag pontosan leképezni tűnnek a környék hibridségét: Az ablak mellett egy pár halkan beszélget, olyan harmincasok, vélhetőleg valamelyik környékbeli irodából. Mögöttük alternatív értelmiségi férfi újságjába mélyedve kortyolja a kávéját. A három számítógép közül a jobbszélső előtt egy köpcös, fekete hajú fiatalember ült. Az a mediterrán típus, aki húszévesen is inkább harmincötnek hat. Feláll, jön-megy, otthonos mozgása arra enged következtetni, hogy az üzemeltető családjához tartozhat. A sörös padokon néhány melós, akik épp korai ebédszünetüket töltik. A pulttal szemközt egy idős, fehér bajszos bácsi botjára támaszkodva tartja szóval a hölgyeket, ami szintén része a hangos török palávernek.

A mellettem lévő asztalnál egy 65 körüli jóképű, elegáns férfi ül. Sugárzik róla a beérkezett üzletember, aki két tárgyalás között csak valami véletlen folytán múlathatja az idejét ebben a tőle amúgy idegen környezetben, amelynek sem Starbucks-, sem török bisztró-fele nem-igen lehet az ő világa. Nem tudom eldönteni, mi a groteszkebb: ez a „möchtegern” modern, mégis felemás hibridvilág, vagy az a disszonancia, amit a többségi társadalom üzleti szférájából idetévedt, ápolt, egyben túlkoros képviselője itt nyújt.

Az elegáns úr a kávéját már rég megitta, ül és vár, háttal a TV-nek. Egy idő után feláll, elmegy a WC-re, visszajön, belebújik a kabátjába, hóna alá veszi elegáns bőr aktatáskáját és tétovázva elindul a kijárat felé. Megtorpan és visszafordul. Ránéz a képernyőre, aztán a karórájára. Végül indulatosan kitör:

„Maguknál még a TV-óra sem jár jól!”

„?...”

„Na, ott a képernyőn jobbra, az óra rossz!” – és ezzel távozik.

Hangos nevetés tör ki belőlem. Mintha a világnak ez a sarka a svájci kronométer pontosságáról szólna?! Arról nem is beszélve, hogy a török adó nyilván a török = kelet-európai időt mutatja.

Mottó:

Közel-Keleten a helyzet változatlan

Nem vagyok politikai, katonai szakértő, sem érintett, csak egy távolból figyelő szimpatizáns. Nem béreltem ki a bölcsek kövét, távol áll tőlem a vélt egyetlen lehetséges igazság hangos hirdetése, a misszionálás. Az alábbi gondolatsor reflekció blogtársam „lehar” írására:

http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/01/23/Fullaszto_gondolatok/

Minél tovább nézem a gázai képeket, olvasom a híreket, elemző riportokat, annál bizonytalanabbá válok. Nem tudom, hogy kinek van igaza. Gyanítom, hogy mindenkinek, de egyáltalán, fontos ez?

Az egyik oldalon adva van egy, már 3. generációban ideiglenes és gazdaságilag elmaradott körülmények között élő, rohamosan szaporodó népcsoport, amely jogfosztott helyzetét rosszul viseli. A másik oldalon áll egy történelmileg fiatal, potens állam, amelynek létjogosultságát az előbbi kisebbség politikailag radikális képviselői 60 éve megkérdőjelezik és annak megsemmisítésére törekednek. Utóbbit az állam igyekszik a maga módján megakadályozni. Objektívan megállapítható, hogy az államalkotó többség és a palesztin kisebbség között komoly gazdasági és szociális feszültségek vannak, amelyekhez nagymértékben hozzájárul az iskolázottság, képzettség, szakmai felkészültség terén megmutatkozó óriási differencia. Nehezítő körülmény, hogy mindkét oldalon megtalálható egy szűk, radikálisan fundamentalista, fanatikus vallási réteg, amely igyekszik a politikai befolyását növelni.

A konkrét helyzet különösen Gázában bonyolult. A sajtóból úgy tűnik, hogy a HAMASZ, bár megnyerte a választásokat, mégis inkább megszálló erőszakszervezetként viselkedik az általa „felügyelt” lakossággal szemben. A nyomor nagy, munkalehetőséget csak Izrael kínál, de ez az opció most éppen szünetel. A határzár aktív csempésztevékenységet eredményez: elsősorban katonailag, de kiterjed az ellátás minden területére. Ebből bizonyos csoportok a záróvonal mindkét oldalán nagyon jó hasznot húznak, így ők, pl. a békében nem érdekeltek. A geopolitikai helyzet, a növekvő nyomor, alacsony iskolázottság kedvez az iszlám általános térhódításának, a radikalizálódásnak: sokakat terel – néha nem önként – a fanatikusok táborába. Ez a tendencia az utóbbi években a palesztin ellenállásnak egyre inkább vallási színezetet ad.

A HAMASZ katonai erővel nem, viszont fejlett gerilla-eszköztárral rendelkezik és huzamosabb ideje eredményesen helyez el apró, de érzékeny tűszúrásokat gyűlölt izraeli ellenfelén. Itt gerillák, ott szervezett hadsereg: katonailag nem azonos kategóriájú ellenfelek állnak egymással szemben. A séma ismétlődő: Az izraeli oldal sokáig bosszúsan tűri a szurkálódást, majd időnként lecsap. A partizánokat nehéz kiszűrni a civilek közül, ezért Izrael masszív katonai bevetéssel védekezik – esetleg támad: ez nézőpont kérdése. Legutóbb nagyon masszívan.

Ha jól értelmeztem a mostani gázai retorzióról szóló hírek egyik félmondatát, az izraeli – arányosságában vitatott – támadásnak a büntető hadműveleten túl az is célja lett volna, hogy ellenállást váltson ki a civil lakosság körében a HAMASZ-szal szemben. Nos, az a teória, miszerint a hosszú szenvedés és nagy veszteség a civil lakosságot végül a saját militáns erői elleni fogja fordítani, mert belátják, hogy az őket ért csapások mind a saját hadviselés erőszakos tevékenységének az eredménye, szóval ez az elmélet a gyakorlatban nem jön be. Az ötlet nem új és a XX. századi példák sora Vietnamtól Afganisztánig, Iraktól a törökországi kurdokig igazolja, hogy bárhol próbálkoztak vele, nem vált be.

Katonai erőpolitikával lehet teret nyerni, statusquo-t teremteni, az ellenfelet megfélemlíteni és elhallgattatni, kikényszeríteni egy helyzetet: szóval csatát nyerni. De belátást, hovatovább szimpátiát aligha. Erre utal a klasszikus mondás: „Megnyertük a csatát, de elvesztettük a háborút.”

Az izraeli-palesztin konfliktusnak vannak vesztesei, akik itt nem boncolandó okokból lakhelyüket nem érzik hazájuknak, nem tudnak belenyugodni a helyzetbe, noha a történelmi igazságtalanság óta már eltelt 60 év, felnőtt 2-3 generáció, és közben teljesen átalakult az ország gazdasági, valamint társadalmi struktúrája. Ezek a konok hajthatatlanok nem látják be, hogy bármely eredeti állapot visszaállítása újabb történelmi igazságtalanság lenne. Ez morális-érzelmi kérdés, amelyben szerintem érvekkel nem lehet sokra menni.

Nézzük a probléma gazdasági-társadalmi vetületét. Azokban a  többedik generációban valós sansz nélkül felnövő fiatalokban, akiknek sem megfelelő iskolai végzetségük, se munkalehetőségük nincs és szintén képzetlen, tartósan munkanélküliekből álló környezetükben nem látnak semmilyen pozitív mintát, azokban eleve nem keletkezhet ambíció a társadalmi felemelkedésre. Ha jól értelmezem a híreket, akkor működő gazdaság hiányában „vonzó” példát bármilyen kiugrásra sajnos csak a csempészet és a főállású forradalmárság nyújt.

Objektívan leszögezhető, hogy a kialakult helyzet mindkét fél számára kedvezőtlen. Láthatóan Izrael az erősebb, így szerintem az ő kezében van a helyzet kulcsa. Úgy vélem, hogy Izrael államnak és az izraelieknek mindent meg kellene tenniük annak érdekében, hogy a palesztinok ellenségből partnerré váljanak.

Már évtizedek óta úgy tűnik, hogy a politikusok képtelenek kiutat találni a válságból. De talán nem is – vagy nem csak – politikai jellegű lépésekben kellene/lehet gondolkodni. Én hiszek a kiművelt emberfő értékében, aki tájékozódik, képes mérlegelni és túllát a fazék peremén. Mindenekelőtt sürgősen és hathatósan tenni kellene valamit a palesztinok jobb képzettsége érdekében, iskoláztatással partnerré nevelni, hozzásegíteni a jövendő generációt, hogy azonos szemmagasságban tudjon tárgyalni.

Úgy gondolom, hogy jelentős üzlet rejlik Gaza újra felépítésében, amelyhez mindkét félnek érdeke fűződhet. Ha Németország számára a II. Világháborúnak volt valami pozitív következménye, az a Marshall-tervben mutatkozott meg. Meggyőződésem, hogy ez megismételhető. Ehhez szükséges, hogy a hitelező, kivitelező, befektető és a kedvezményezett egyenlő félként kezeljék egymást és bízzanak egymásban.

Minden lehetséges eszközzel, akár állami, NGO, vagy magánkezdeményezés, meg kellene célozni az együttműködést. (A magánkezdeményezés egyik legszebb példája a Barenboim vezette, évek óta sikeres „West-Eastern Divan”[i] zenekari projekt.) Mindehhez partnerek kellenek a palesztin oldalon és tudom, hogy akadnak erre nyitott emberek. (Legjobb példa Dr. Issaldin Abu al-Aisch[ii] nőgyógyász, akinek három gyereke halt meg a hadművelet során, mégis a párbeszéd híve.) Ha már erőbevetés, akkor én inkább a fenti kezdeményezés ellen várható belső ellenállás legyőzésére koncentrálnék – mindkét oldalon.

Persze ez egy hosszú folyamat, fáradtságos és több időt vesz igénybe, mint egy választási ciklus, miközben nem helyettesíti az operatív lépéseket, nem oldja meg a mai konkrét problémákat. De perspektivikusan csak így tudom elképzelni a kiutat.

Gázában most átmenetileg megint csönd van. Dermedt csönd. De minden tragédiában rejlik egy lehetőség. Ezt ki kellene használni.

Nem az a kérdés szerintem, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, hogy ki volt itt előbb és kinek van igaza, hanem az, hogy innen hogyan tovább? Miképp lehet közösen kilépni ebből a szerencsétlen mókuskerékből?

A tegnap beiktatott új amerikai elnök első lépésként kezdeményezte a Guantánamóban fogvatartottak pereinek átmeneti felfüggesztését.

Ez az európaszerte általános helyesléssel fogadott hír Németországban azonnal belpolitikai vitát eredményezett. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter azon melegében nyílt levelet írt Obamának, amelyben üdvözli a lépést, egyben felajánlja, hogy Németország hajlandó befogadni azokat a foglyokat (vagy egy részüket), akik politikai okokból nem térhetnek vissza hazájukba. Ezt Wolfgang Schäuble belügyminiszter azonnal megtámadta arra hivatkozván, hogy kollégája itt egyértelműen túllépte hatáskörét. Steinmeier azzal levelez külföldön, akivel akar, de a befogadás nem a külügyi tárca, hanem a köztársasági vagy/és a tartományi belügyminiszterek asztala. Az ügyben azonnal szót kért még Sabine Leutheuser-Schnarrenberger helyettes frakcióvezető asszony, a Bundestag igazságügyi bizottságának szóvivője is, aki jogi szempontból világított rá, hogy egyrészről, ... illetve másrészről, valamint ugyanakkor, és ellenben, ..., végül hozzáfűzte, szerinte a kérdést igenis nyitottan kell kezelni.

Egyre nagyobb értetlenséggel hallgattam a híreket. Tudom, hogy itt nem magáról az ügyről és nem is személyes véleményekről van szó, hanem komoly választási kampányról, hisz a fent említett urak csak az aktuális, még hatalmon lévő koalícióban kollégák, amúgy inkább ellenfelek: a külügyminiszter az SPD kancellárjelöltje, a belügyminiszter a CDU „vezérkari tisztje”, a volt igazságügy miniszter hölgy pedig az FDP-frakció jogi szakértője. Tehát a megszólaltak ebben a kérdésben – is - pártpolitikai célokat követnek. Helyesebben érteni értem, csak dühöngök.

A bőbeszédű ex-miniszterasszony egyik mellékmondatából végre megtudtam egy számomra értelmezhető adatot: t.i. hogy kb. 240-250 érintettről van szó. Egy másik, a mindenkori döntés szempontjából releváns részlet pedig egy ujgúri származású quantánamói volt fogollyal folytatott interjúból derült ki.

Most itt egy hosszabb, de annál érdekesebb kitérő következik. Ez az úr elmesélte, hogy ő kereskedő és kb. 9-10 évvel ezelőtt indult el negyedmagával Ujguriából Nyugat felé szerencsét próbálni. Tette azt azért, mert a kínai rendőrség itt nem részletezendő kisebbségpolitikai okokból állandóan molesztálta őket. Afganisztánban jártak, amikor utólérte őket a történelem szele és megindult a „nájnilevön” következtében az amerikai támadás. Hogy-hogy nem, az afgán hadat viselő felek valamelyike elfogta, majd 5.000,- $/fő áron eladta őket az amerikaiaknak, akik terrorgyanúsként továbbították az ujgur kereskedőket Guantánamóba. (A történetnek ezen eleme kísértetiesen emlékeztet a Szovjet Hadsereg hadifogolyszerző módszereire, bár akkoriban nem fizettek a begyűjtött foglyokért senkinek.) Hősünk ott eleinte senkivel nem tudott kommunikálni, hisz sem arabul, sem angolul nem beszélt, és azt sem értette, hogyan és miért került ide. A többiekkel egyetlen közös pont a mohamedán vallás volt.

Szerencséjére néhány év alatt kiderült, hogy semmi köze a terrortámadáshoz, mindössze egy rossz pillanatban rossz helyen volt. Elengedték. De mivel haza nem mehetett, az USA pedig őt nem akarta, így – és most kapaszkodj meg – Albániába került. Merthogy az albán kormány felajánlotta segítségét Amerikának. Újgurunk saját bevallása szerint addig még csak nem is hallott Albániáról, de megnyugtatták, hogy az egy demokratikus európai ország, ahol fog kapni startsegítségként pénzt, majd lakást és munkát. A személyes sors további bonyolódásának leírását most itt mellőzöm.

Mindenesetre azt elmondta, hogy guantánamói tapasztalatai és ismeretei alapján a foglyok között max. nyolc terrorista van, de tüzetesebb vizsgálat után lehet, hogy csak öt. A többi ártatlanul ül ott. Ez tehát szintén egy szám, amivel lehet dolgozni.

Más információk szerint az amerikaiak maguk, ha rajtuk állna, kb. csak 50 főt engednének büntetlenül szélnek. Vegyük a kettő súlyozott átlagát – és főleg ezért meséltem el az előzményeket. Szóval mondjuk, hogy az öt üszkve nyolc inkább 30-40. Akkor kb. 200 ember ül ott ártatlanul. Ha most megint csak feltételezzük, hogy ezeknek a fele, minden további nélkül hazamehet, ha kiengedik, akkor már csak kb. 100 azaz egyszáz fő marad, akiknek szabadulásuk után bizonytalan a tartózkodási helye.

És ez az, amit nem értek! Végül is ezt az egész Guantanámót az amerikaiak találták ki és tartották fönn a leghevesebb nemzetközi ellenállás dacára. Akkor nem nekik kellene kikanalazni a levest, amit főztek? Különben az egész aránytalanul nevetséges! Mert ha még tömegekről, tíz- esetleg százezrekről lenne szó! De száz fő? Hát ugyan ne mondja nekem senki, hogy a félkontinensnyi amerikai birodalomnak, amely mindmáig a világ vezető gazdasági nagyhatalma, száz ember befogadása probléma?! Száz főt még Liechtenstein is le tudna nyelni! A másik, ami érthetetlen, hogy mi a csudának kell itt Németországnak stréber módon kéretlenül előrerohanva ajánlatokat tennie, mikor egyelőre még a kutya sem kérdezte?! A problémákkal akkor kell foglalkozni, amikor előállnak, mondta nagyapám. Egyelőre 120 napig csak ideiglenes felfüggesztés van, ill. egy elnöki javaslat erre.

„… miért nem tud nata felsóhajtani, hogy anya, nagyon szar,
és belebújni anya ölébe sírva, hogy anya elringassa?
és miért nem tudja anya ölébe vonni natát,
amikor natának nagyon fáj, hogy elringassa?
hol rontották ezt el? ...“

http://bocs.nolblog.hu/archives/2009/01/12/kerdesek/

Válasz natának

Hosszú évekkel ezelőtt volt egy barátnőm. Magas végzettsége, jó állása és adekvát jövedelme ellenére állandó provizóriumban élt, gyakorlati kérdésekben ügyetlenül téblábolt, egyébként is az életben néha kissé önmaga mellett állt, ahogy a német mondja. Gyakran telefonáltunk. Többnyire ő hívott és többnyire panaszkodott. Időnként gyakorlati gondjairól számolt be, amelyek praktikusabb lévén számomra egyáltalán nem jelentettek nehézséget, ezért ezekre csípőből vágtam a megoldást. Rendszeresen elsírta nekem munkahelyi gondjait is, amelyek megítélésem szerint alapvetően pszichológiai jellegűek voltak. Barátnőm lényegesen idősebb volt nálam, ezért bizalmát kitüntetésnek éreztem és erőmhöz, képességeimhez mérten igyekeztem a tőlem telhető legjobb tanácsokkal „rászolgálni” a bizalomra.

Nagyon megdöbbenten, amikor egy ilyen alkalommal a maximális jó szándékkal tett javaslatom után Ilonka váratlanul kitört, hogy hagyjam őt békén! Én is, meg más is! Miért akar neki folyton mindenki tanácsot adni? Egyáltalán, hogy jövünk mi ehhez?! Ezt akkor nem értettem: Végül is aki gondját elsírja, az segítséget vár. Különben mi a fenének mondaná el, nemde?! Micsoda hálátlanság! – gondoltam akkor és még sokáig.

Évekkel később olvastam valakinek a személyes mottóját, amelyben többek között ez állt: szeretné kiönteni a lelkét anélkül, hogy tanácsot adnának neki. Ez mélyen elgondolkoztatott. Tényleg! Az emberek nagytöbbsége – magamat is beleértve – teljesen tévesen hiszi, hogy a panasz = segítségkérés. Aki elmondja gondját, az gyakran egyáltalán nem megoldást, hanem meghallgatást keres, nem hasznos tanácsot, hanem együttérzést, védelmet. A szülőtől elsősorban a feltétel nélküli szeretetet várja, aki zokszó nélkül tudomásul veszi, hogy nem vagyunk tökéletesek, ezért megengedi, hogy kitárulkozzunk annak veszélye nélkül, hogy az így nyilvánvalóvá vált gyengeségünket azonnal szemünkre vetné, ellenünk fordítaná vagy kihasználná. Ahogyan a kisgyerek is simogatást vár, ha megütötte magát, nem pedig kioktatást, hogy megérdemelte, hisz már százszor megmondták, ...! Még akkor is, ha valóban már százszor.

De min múlik ez a félreértés? Vagy nem egyértelmű az üzenet, vagy nincs füle a hallgatónak, vagy mind a kettő. Minden esetre nagy empátiával kell rendelkezni ahhoz, hogy megérezzük a nüánszot, ami a kérdés-kérés, ill. a panasz között rejlik. (Pszichológus barátnőm rendszeresen megkérdezi ügyfeleit, hogy megoldást keresnek-e vagy panaszkodni szeretnének. Ugyanis az ő feladata a kétféle igénynek megfelelően különböző.)

A szülő-gyerek viszony nagyon bonyolult. Nehéz a szülőnek a gyereket elengedni, tudomásul venni, hogy már önálló, hogy nem igényli a segítséget, pedig időnként igenis igényli, hogy más, mint amit vártunk-reméltünk-szerettünk volna, hogy ...

Gyerekként nehéz úgy integrálni a szülőt az életünkbe, hogy az legyen, de ne szóljon bele, hogy ne sértsük meg, ugyanakkor vegye tudomásul: mi csak informálunk, tanácsára már rég nincs szükség, hogy visszasírhassuk a gyerekkor intimitását, félelem, veszély- és szégyenérzet nélkül, de ő abból ne akarjon semmire jogot formálni, hogy ...

Kérded, hol rontottátok el. Valószínűleg sehol. Feltételezhetőleg ez egy tartós félreértés. Talán csak ennek felismerése, esetleg az empátia hiányzik.