Érdekes hely ez a Magyarország. Polgárai melldöngetően büszkék és kifelé lépten-nyomon hangoztatják, hogy ők már 1100 éve európaiak, hogy forradalmian haladók, felvilágosultak, hogy a tolerancia hagyományos hazánkban, hisz itt mondták ki elsőnek Európában a vallásszabadságot, továbbá már 1848-ban is, ... ésatöbbi. Szóval europäer, haladó, demokratikus, európai, ... és még egyszer európai.

Ehhez képest én, például magyar állampolgárként nem rendelkez(t)em a legalapvetőbb és máshol születés okán elidegeníthetetlen alanyi joggal. Már korábban is kifakadtam amiatt, hogy Németországban élő magyar állampolgárként nem választhatok. Mert ahhoz széphazánkban az állampolgárság nem elég, csak a számszerűen nyilvántartottak és ott bejelentett lakcímmel rendelkezők élhetnek vele. [1]

Azóta további jogi furcsaságokba ütköztem. Az a helyzet, hogy szerencsétlen tokaj-hegyaljai vállalkozásunk ingatlanjai nem egy tagban vannak. A közöttük elhelyezkedő, helyrajzilag gyümölcsösként nyilvántartott, állapotában parlag, funkciójában futballpálya tulajdonosa felajánlotta nekünk az eddig is általunk haszonbérelt terület megvásárlását. Egy a rendszerváltás után hozott, az európai szellemmel, a szabadpiaci gondolattal és az EU törvényeivel szöges ellentétben álló – ezért 2012 után nyilván megszüntetendő – abszurd törvény kimondja, hogy mezőgazdasági területet cég nem vásárolhat meg, csak magánszemély. (Nyilván az országos kótyavetyét megakadályozandó hozták, ami persze semmit nem tudott megakadályozni). Jogilag irreleváns, hogy az általunk használt (kaszált) gyepes földön már kb. a Kiegyezés óta nincs gyümölcsfa, mint ahogyan az sem szempont, hogy nagyságrendileg mindössze néhány ezer m2-ről van szó. (Más lehetőség lenne még az ágazati hasznosítás alóli kivonás, ami macerás, hosszadalmas és nagyon költséges eljárás.) Úgy döntöttem tehát, hogy ha az időközben hozott fenti jogszabály miatt a cég nem teheti, úgy én veszem meg.

Ennek kapcsán néhány hete kiderült, hogy szülőhazámban nemcsak választójoggal, de az adásvétel, vagyis a szerződéskötés képességének jogával sem rendelkezem. Persze vajat, tejet bármikor, de ingatlant nem vehetek. Ez a 2004 óta még mindig érvényben lévő korlátozás számomra meglepő. Csak a példa kedvéért a mindig is európai, ezért ezt nem agyonhangsúlyozó Németországban az ingatlanüzletnek mindössze egyetlen feltétele van, t.i. a nagykorúság – mindenféle korlátozó rendelkezés, körülmény, „wenn und aber” nélkül. (A pénzről nem beszélek, az nem jogi kérdés.)

A szerződőképesség a mai demokratikus Magyarországon a személyi azonosítószámmal és az adószámmal nyer bizonyosságot. Nos, én mint külföldön élő, tehát nem rendes (alternatív: rendellenes, rendetlen, rendszertelen, nem rendeltetésszerűen használt, rend ellen való, renitens, ellenséges) állampolgár, ilyennel nem rendelkez(t)em. Viszont nincs akadálya annak, hogy ezt a hiányosságomat kiküszöböljem, mondták: csak kérvényeznem kell. Az ügyintézés adminisztratív menete egyszerű, átfutási ideje, ha Magyarországon intézem, 2, azaz kettő hónap. Bár tehetem a berlini magyar konzulátuson keresztül is, de akkor három hónap. Különben javasolják, hogy egyben kérjem a hazatelepülést. Ugyanis csak akkor kaphatok letelepedési=lakhatási engedélyt(!). Állampolgárként a saját szülőhazámban. Itt nyelnem kellett egyet. Azt hittem, rosszul hallok. De nem, ugyanúgy kezelnek, mint minden Magyarországra bevándorolni kívánó külföldit: letelepedési engedély szükségeltetik. (Amelynek egységes és alapvető előfeltétele a személyi szám, ezért ilyet a tartósan odaköltöző külföldinek is adnak!)

Itt megjegyzendő, hogy a még a szocialista érában bevezetett személyi azonosítószámot a Magyar Alkotmánybíróság már sok-sok évvel ezelőtt alkotmányellenesnek nyilvánította. Ehhez képest azt nemcsak vígan használják, de enélkül a legelemibb adminisztratív lépések, jogi aktusok sem lehetségesek. A szintén elengedhetetlen adószámon már meg sem lepődtem. (Jelzem, a bürokráciájáról elhíresült Németországban nincs személyi szám, adószáma pedig csak a vállalkozásoknak van.)

A dolog sürgősségére való tekintettel nem kívántam várni sem két, sem három hónapot, hanem megkértem édesapámat, derítse ki, hogy kerületünkben személy szerint ki a honosítás és mindenféle szám-ügyben illetékes. Felhívtam a hölgyet telefonon, elsírtam neki a gondomat és megkértem, hogy segítsen hozzá egy gyorsított helyszíni ügyintézéshez. S lőn.

A korábbi cipőboltból átalakított, több, biztonsági ajtónállónak maszkírozott ügyfélszolgálati segítő által bankszerűen őrzött[2] irodában mindössze néhány perces várakozás után sorra kerültem. Három papírt kellett kitöltenem:

1.     személyi szám igénylése

2.     honosítás (hazatelepülés) engedélyének kérvényezése előre megadott címre,

3.     bejelentőlap, amelyen a tulajdonos/főbérlő aláírásával igazolja, hogy a lakásba befogad.

Több baj volt. Mint kiderült, tudtomon kívül volt már számom. A rendszer bevezetésekor a 80-as években vélelmezhetőleg érkezési sorrendben kiosztottak egyet minden honpolgárra, aki a politikai határokon belül született. Ha akarta, ha nem, ha tudott róla, ha nem. Mivel én ekkor már nem éltem Magyarországon, kaptam ugyan egyet, de azt egyúttal „passzívvá” tették, vagyis kiiktattak, kilakoltattak, száműztek. Nyilvántartásilag.

Készséges ügyintézőnőm – nyilván az eset ritkasága miatt – nem találta azt a gombot/alpontot/oldalt, amellyel reanimálni lehet a tetszhalottat: visszaléptetni a rendszerbe, reaktiválni. Hasztalan kért tanácsot a kolléganőktől. Végül felhívta a központot, kinyomtatott valamit, azt elfaxolta, várt, majd mindezt megismételte. Nagyon szerencsétlen képet vághattam eközben, mert bíztatóan hozzám fordult:

„Na, azért ne aggódjon! Ezt bármikor vissza lehet csinálni. Vagy valóban haza akar települni?!”

„Háááááát, ... ha nem muszáj ....” – nyögtem kínomban

„Igaza van. Én sem tenném.” – nyugtatott meg kedvesen.

Mialatt hosszasan ügyintéztünk (mármint a hölgy intézett, én főleg vártam), módomban volt körülnézni. Mellettem egy ötvenes, láthatólag felsőfokú végzettséggel rendelkező úr szeretett volna bejelentkezni nemrég vásárolt lakásába. A fent említett harmadik papírhoz mellékelte a személyijét, az általam igényelt és épp folyamatban lévő kártyácskát, valamint a tulajdonjogi lapot. Meglepetésére közölték vele, hogy az egy társasház 26 tulajdonossal, ezért a többi 25-nek is alá kell írnia, hogy beleegyeznek. Szomszédom lassan emésztette a hallottakat, majd érvelni kezdett, hogy hiszen ő egyedüli tulajdonosa a saját lakásának! Azt a hölgy kézséggel elhiszi, de a tulajdoni lap szerint ...

„Ez egy hülyeség! Mi közük ahhoz, hogy én a saját lakásomba...?! Különben is a földrajzi nehézségektől eltekintve, merthogy az egyik Ausztráliában, a másik Londonban, a szomszéd a Balatonon, szóval ettől függetlenül van két őrült, aki elvből nem ír alá semmit és ezzel ellehetetleníti a ház életét.

„Sajnálom, ez a szabály.”

„Netán közjegyző által hitelesített aláírások kellenek? Mert azt, ugye Ön sem hiszi, hogy 25 embert egy időben ide tudnék ráncigálni?”

„Nem kell idejönni, elég a sima aláírás.”

„Nem ellenőrzik? Vagyis hamisíthatok ide 25 szignót?”

„Ezt, kérem én sose állítottam!”

Az úr dolgavégezetlenül, de információban gazdagon távozott.

Ebben a pillanatban váratlanul megjelent apám. Tudta, hogy itt van dolgom és benézett, élek e még. Épp a legjobbkor, gondoltam és aláírattattam vele a bejelentőt. Az ügyintéző ezt átvette, lepecsételte és fáradt legyintéssel elhárította, amikor apám igazolni akarta magát. Ehhez képest bárkinek a tulajdonába bejelentkezhettem volna?!

Itt egy rövid kávészünet következett, majd összesen két óra múlva kézhez vehettem az áhított és minden igaz magyar állampolgárral azonos jogokat biztosító kártyácskát, amely tulajdonképpen két okmány[3]:

·   LAKCÍMET IGAZOLÓ HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY és a túloldalán

·   SZEMÉLYI AZONOSÍTÓT IGAZOLÓ HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY.

Utóbbi tartalmaz egy Bar-kódot is. Igen, ez pontosan az a vonalkód, amit a kereskedelemből ismerünk, és ami minden árucikk címkéjén megtalálható. (Az Alkotmánybíróság vajon tud erről?) A dolog őszintén elgondolkoztatott. Akkor mostantól adásvételi ügyleteknek nemcsak alanya, de tárgya is lehetek? Erre az esetleges állampolgári jogra semmiképp sem tartanék igényt.

Nem tettem fel azt a szerény felfogóképességemet meghaladó kérdést, hogy eme két okmány mellett mi szükség a szintén ugyanezeket az adatokat tartalmazó személyazonossági igazolványra. Miért nem lehet az egyszerűség kedvéért utóbbiból a fényképet az előző kártyácskára rátenni? De ezt, mint mondtam, nem kérdeztem. Örültem, mint majom a farkának, hogy most végre szerződőképes vagyok.

Csak ezért utaztam ezúttal Magyarországra és végül eredményes voltam: Két óra alatt sikerült elintézni azt, ami hivatalosan két hónap. Ehhez a szokatlan gyorsasághoz ügyvédünk titkárnője kicsit irigykedve gratulált. Előtte kétségbevonta, hogy ez véghezvihető lenne, és ő tudja, mit beszél: unokájának, aki, bár Sátoraljaújhelyen született, de akinek édesanyja (fölöttébb rendellenesen) kanadai állampolgár, tehát e rendhagyó csecsemőnek anyakönyvezése fél évig tartott. Addig pedig se keresztelő, se egészségügy, se családi pótlék, se semmi. Mint tudjuk, papír nélkül nem létezik az ember.

Oroszország jutott eszembe. 10 évig volt ott irodám. Ha megkértek, hogy foglaljam össze tapasztalataimat egy mondatban, így jellemeztem: Oroszország olyan hely, ahol a világon bárhol legtermészetesebb dolgokat képtelenség elérni, viszont olyasmi lehetséges, ami másutt tökéletes képtelenség volna.